Daphne szemszöge
Vajon hányszor fordulhat elő az
életben az, hogy rossz döntéseket hozunk, amelyek meghozzák a maguk
következményeit? Meddig mehetünk el, amíg meg nem bűnhődünk vétkeinkért? Mikor
mondhatjuk azt, hogy túlságosan is késő?
Kész voltam arra, hogy
kijelentsem: itt a vége. Elbuktam. Éreztem azt a szilárd szomorúságot, amit nem
kellett volna, éreztem azt, ahogy megborzongok, mikor a szél feltámadt és a
hidegség teljesen szétáradt a bensőmben. Nem tudtam teljesíteni a feladatomat.
Időtartam nem volt kijelölve, azonban az elmúlt pár napban nem tudtam
előrehaladni. Meg kellett volna mentenem az életüket, erre pedig a saját
magammal foglalkoztam csak, nem pedig másokkal. Önző voltam, túlságosan is,
elvakított az elszalasztott lehetőségek megragadása és látjátok, megszegtem
miatta jó pár törvényt. Felfedtem magamat mások előtt és kapcsolatba léptem a
szeretteimmel. Két olyan főbenjáró bűn, amit soha nem bocsátanak meg nekem a
Mennyben lévők. Még maga a Szent Angyal sem.
Még egyszer, utoljára akartam
átölelni a családtagjaimat, még mielőtt örökre elhagynám a Földet és a lelkem
megszűnne létezni. Beleveszek a semmibe, rosszabb esetben pedig a Pokol Tüze
fog elégetni, s nem marad más belőlem, mint por és hamu. Csak tudatni akartam
velük, hogy szeretem őket, minden ballépésem ellenére és ne búsuljon az ő
szívük többet. Lépjenek tovább. Legyenek barátaik, szeretteik, szerelmeik és
ellenségeik, rólam feledkezzenek meg. Majd egyszer, mikor megöregednek, és a
karosszékben üldögélnek, egy bögre tea és a kandallóban ropogó tűz mellett, s
előveszik fényképeiket, akkor eszükbe juthatok. Akkor emlékezzenek vissza arra,
ami történt.
Nem bántam, hogy most valójában
meg fogok halni. Világéletemben csak a bajt kevertem, nem hiányoztam még
holtamban is a Földnek. Megkönnyebbülhetnek, habár, a hegekkel teli testem még
mindig ott oszladozik a föld alatt, most immáron másodjára szabadulnak meg
tőlem. Velük akartam lenni, egészen addig, míg át nem adják lelküket az
égieknek, de… nem voltam arra képes, hogy ezt végigcsináljam. Nem bírja el a
lelkiismeretem mindazt, ami akkor történne. Nem szerettem volna tovább mérgezni
a napjaikat.
Önfeledten öleltem át Louis
nyakát és fúrtam a fejemet a vállába. Őrülten finom illata mint mindig, most is
elkábított és újból éreztem azt az őrült szerelmet, amit annak idején. Emberi
létemben kihunyt belőlem az összes szenvedély, viszont így, újjászületve,
minden régi eltemetett érzelem fellángolt bennem. Újból szerettem ezt a bolond
srácot, s vele szerettem volna lenni. Meggyűlöltem Niallt, mert elvette tőlem
és nem teljesítette a kérésemet. És Tommy… őt valószínűleg soha nem fogom
látni.
Szorosan lehunytam a szemeimet.
Féltem, hogy fájni fog…
Szúrás, éles fájdalom;
megfeszültem, de nyikkanni se tudtam a hirtelen jött fájdalomtól. A jegesség és
a sötétség végtelen sebességben terjedt végig a testemben a gerincem mentén,
elakadt a lélegzetem és nem jutott több oxigén a tüdőmhöz. Szabályosan
fuldokolni kezdtem, akárhányszor csak levegőhöz kaptam, a fájdalom felerősödött
és úgy éreztem, hamuvá fogok égni. A lángok, a képzeletbeli lángok
kellemetlenül perzselték a bőrömet és sikolyra nyíló számból egyetlenegy hang
se jött ki. A végtagjaim elernyedtek, erőtlenül hullottak le a kezeim és a
sötétség magába szippantott.
*
Arra eszméltem, hogy zihálva
kapkodom a levegőt és valami puhán fekszem. A két lapockámnál erős, nyilalló
fájdalmat éreztem, s gyakorlatilag hallgattam, ahogy a belém került pokoli,
sötét szennyeződés vihogva emészti fel bennem a tisztaságot és fehérséget. Ha
tudtam, tehettem volna valamit, azonban sem erőm, sem tudásom nem volt hozzá.
Itt fogok legyengülni, ezen a puha valamin, majd felkerülök a Szent Angyalhoz,
aki majd száműzni fog és végtelen szomorúságom fog felemészteni.
– Mi a baja? – dörrent fel egy
éles férfihang. Nem tudtam pontosan azonosítani, hogy kihez is tartozott,
mindenesetre, a tulajdonos eléggé feldúltnak tűnt, már csak a hangneme alapján
is.
– Honnan tudjam én, minek nézel,
angyalógusnak? – vágott vissza egy női hang, ami egyértelműen Beckyhez
tartozott. Hogy a túróba kerültem én vissza Rebeccáékhoz? Hát, ilyen nincsen.
Elmenekülök, erre tessék, visszacipelnek. Gratulálok, úgy látszik, ez életem
utolsó pillanatai, de minden tervem elgörbül.
– Már bocsánat, azonban te jöttél
azzal, hogy olyan, amilyennek mondod – vágott vissza Rebecca vitapartnere.
Hajrá, haver, csak így tovább! – Most mit nézel így rám? Én még mindig simán
arra szavazok, hogy valamilyen reinkarnációban gikszer jött be, így egy
komplett klón jött létre – magyarázta.
– Persze, mert ez pont reálisabb
– mondta fanyarul Becky, majd reccsent a padló, léptek zaja hallatszott és
közvetlenül mellettem álltak meg. – Különben is, azok a nyilak ördögi
eredetűek. Nézz már rájuk! Ezek a fura szimbólumok nem jönnek csak úgy az
égből. Az meg már a másik, hogy a két sebből úgy bugyog ki a fekete vér, hogy
lesz mit sikálnom két hétig – tette hozzá fanyalogva az utolsó mondatot. – Nem
is értem, miért hoztad ide. Hagytad volna ott, ahol lelőtték.
– Hogyne, aztán meg járjon csodájára
fél London, hogy milyen természetellenes dolog történt a park kellős közepén,
miközben sétálok haza a tulajdon lányommal, akit szétvert az a mocsok Zayn
Malik! – emelte fel a hangját, aminek hatására összerezzentem.
– Ne háborogjál már, Tomlinson, ha
magához tér, őrült kínjai lesznek. – Egy csattanás hasította végig a levegőt,
magyarán a szőkeség verekedni kezdett. – Ahhoz meg semmi közöm, milyen
elrendezetlen problémáitok vannak Mr. Malikkal. De tudod mit? Ha nem hoztad
volna ide, akkor most nem veszekednénk felette és nézd csak! Ébren van!
Gyerünk, Noreen, nyisd ki a szemed, ne tettesd, hogy alszol, miközben
egyértelműen hallgatózol – lökte meg a karomat nem túl barátságosan Becky. Én
reflexből löktem vissza.
Kinyitottam a szemeimet és két
kék szempárral találtam magamat szemben. Az egyik, Louis-é igencsak rémült
volt, míg a másikban elszántság izzott. Azt nem tudom, hogy pontosan miért,
mindenesetre eléggé úgy tűnt, hogy Mrs. Rebecca Horan kegyetlen gyilkossá lenne
képes átváltozni bármely másodpercben. Én meg elhárítani se tudnám a csapásait,
mert jelenleg a lélegzetvétel is fáj, nemhogy a mozgás.
– Honnan a jó halálból tudod a
másik nevem? – néztem rá. Végül is. Alapvető kérdés, ha valaki haldoklik.
– Itt most mi kérdezünk – vonta
össze a két szemöldökét Becky, majd az ujjai a nyakamra fonódtak. A szemeim
kitágultak, s hörögve kaptam oda. Fojtogatni kezdett, tüzessé vált minden egyes
lélegzetvételem. – Mit keresel itt és mit képzelsz magadról, hogy itt
háborgatod a nyugalmas életünket? – szegezte nekem az első kérdést.
– Én… én… – dadogtam, hörgéssel
egybekötötten kaptam levegőért, a lábam lendült, hogy fejbe találtam Beckyt, ő
azonban ügyesen kivédte a támadást, miközben a fojtogatást egy pillanatra se
hagyta abba. A tekintete azt sugallta, hogy még ennél messzebbre is képes
elmenni, ha nem válaszolok.
Megszorítottam a csuklóját, a
sötétség, amely bennem tombolt, átvette felettem egy pillanatra az irányítást
és kimondhatatlanul nagy erőt kölcsönzött nekem. Nem tétováztam, lefejtettem az
ujjait a torkomról és másodpercek töredéke alatt dobtam át magam felett a
szőkeséget. Ezek után nem haboztam, egy ugrással álló helyzetbe kerültem, nem
törődve az éles fájdalommal, ami minden porcikámba elsugárzott.
Észleltem a lány halk
nyöszörgését a kanapé mögül, amit különben ellepett a saját vérem. Kitágult
szemekkel néztem végig magamon és iszonyodva konstatáltam, hogy mindenem csupa
lucsok és saját magamat szennyeztem be a szurokszerű valamivel.
Felnéztem Louis-ra, aki eliszonyodva
mért végig, tett hátra egy lépést. Kétségbeesetten néztem rá, lehunytam a
szemeimet. Nem hitt bennem és abban, hogy visszatértem. Annak gondol, aminek
mond: csalónak.
A talaj ismét kiszaladt alólam:
szédülve terültem el a kanapén, a méreg teljesen leterített és erőm sem volt
arra, hogy megmozduljak. Haloványan még elsuttogtam, hogy mennyire fog
hiányozni mindenki, majd a szemeim lecsukódtak.
*
A halk beszélgetés, amely folyt
mellettem, duruzsolássá alakult számomra. Olyan volt, mintha a kocsiban elromlott
volna a rádió és hiába hangolnám, ugyanaz a recsegés hangzik fel újra és újra.
A tűz, amely bennem lángolt, magasabb fokozatra kapcsolt, úgy éreztem magamat,
mintha öngyulladást hajtanék végre. Akaratlanul is nyeltem egy nagyot, ahogy
belegondoltam, miféle fura halál is ez számomra, így, angyalként. Egy ördögi
méreg fog elpusztítani és a segítség? Sehol. Mintha a Szent Angyal szánta volna
nekem, személyesen.
– Magánál van! – ordította valaki
a fejemnél, amelyet nyöszörögve fogadtam. – Semmi baj, kicsikém, semmi baj! –
simított valaki végig a hajamon. – Sajnálom az előző alkalmat. Sajnálom, hogy
nem hittem neked. Jobban leszel, megígérem neked – hajtogatta.
– Nyugalom, ha most elmúlok,
akkor az örökre fog szólni. Hamarosan el fogok halványulni és mire feleszmélsz,
nem marad belőlem semmi, csak az emlékem. És ne sajnáld, nem a te hibád. A
helyedben én is kételkednék… Csupán azt sajnálom, hogy így itt kell hagynom
titeket – mondtam, felnéztem a szemeibe, majd körbejárt a tekintetem. Nem volt
rajtunk kívül senki más a nappaliban.
– Ne nyomasszon téged – simított
végig az arcomon és ekkor vettem észre csak, hogy könnyezek. Tiszta, emberi
könnyek. – Nem tehetted. Érzem – mosolygott rám halványan. – Végül is, ha nem
gondolunk bele a dolgokba, akkor nem fog fájni. Nem fogok abba belegondolni,
hogy milyen lehetett volna, ha itt maradsz velünk és visszakaplak téged. Nem
fogom elképzelni, milyen lehetett volna egy teljes családban élni, amiben mi
ketten vagyunk benne és a gyerekek. Ki fogom bírni, nem fogom magamat elhagyni,
ígérem – mondta komolyan és lehet, hogy én láttam homályosan, azonban a szemei
fátyolozottak voltak. Ugyanúgy küzdött az érzései ellen, ahogy én. – Sokkal
jobb apa leszek és egyszer azt reméltem, hogy látni fogod ezt. Hogy milyen
életünk lett volna együtt – sóhajtott.
Kínomban felröhögtem. Nem illett
a képbe. Felébredek, a köddé válásom előtt pár perccel, amivel mindketten
tisztában vagyunk és beszélgetünk, mi ketten. Talán arról, mi lett volna a
közös megérdemelt sorsunk, talán arról, amit nem érdemeltünk meg. Csak
emlegetjük azokat a dolgokat, amiket megélhettünk volna együtt és amelyek nem
jöhettek létre az én hibámból. Elbaltáztam mindenkinek az életét.
– Tudom, hogy jó vagy – rándult
meg a szám széle. – Ne bizonygass, tudod, hogy tudom – mondtam erőtlenül. Közel
volt a vég. – S azt felesleges tervezgetni, hogy mit nem fogunk megélni. A
valóságos jövőre kell koncentrálnunk. Pontosabban mondva, koncentrálnod a
többiekkel együtt. Louis, kérlek, tegyél róla, hogy a többiek élete jobb
legyen, ha én nem tehettem meg. Tudom,
vészterhes feladat, azonban benned bízom annyira, hogy tudom, nem fogsz
cserbenhagyni – suttogtam. A testemből folyamatosan szállt ki a hő, az
elhidegülés a lapockámnál kezdődött, ahol ért a lövés. – Szeretlek, ezt ne
felejtsd el. Szerettelek, és szeretni foglak, amíg világ a világ. Hülyék
voltunk akkor, mikor elkövettük azokat a hibákat – csóváltam meg a fejemet.
– Ne mondd ezt. Nem érdemlem meg
a szereteted. Rossz ember vagyok – ráztam meg a fejét.
– Az egyetlen rossz ember
közülünk, Louis, az én vagyok. Nem ültem meg a hátsómon, amikor kellett volna.
Nem a megfelelő személyt választottam, akinek szüksége lett volna a
támogatásra. Sorozatosan halmoztam a rossz döntéseket, és látod, ide jutottam.
Újra és újra fájdalmat okozok neked, mindig belépek az életedre és rá egy kis
időre már el is tűnök. Pedig, el nem mondhatom, mennyire nem szerettem volna.
Ezért kérlek, hogy bocsáss meg nekem.
Óvatosan kitapogattam a kezét és
megfogtam. Odahúztam a mellkasomhoz, mindkét tenyeremet az ő kezén pihentettem,
amíg rá néztem és már csak a szájának a tátogását láttam, ahogy kiejtette a „megbocsátok”
szót. Hangokat többé nem hallottam.
– Egyszer majd találkozunk a
Mennyországban! – leheltem ki utolsó szavaimat.
Nos, így a végére szándékoztam a kis iratomat, amiben szeretnék elnézést kérni azért, mert a tervezett ötven fejezet helyett ennyivel álltam elő, viszont úgy döntöttem, ha most nem vetek véget ennek a sorozatnak, akkor sohase. Tehát megírtam, amit terveztem. Még jönni fog egy kisebb rész, ami szerintem kilogikázható, azonban szeretném majd nektek megírni. A közzététel időpontja egyelőre bizonytalan, de addig is... én itatom az egereket.:(
