Huszonkettedik: Csalódottság

Még mielőtt komolyabban elmerülnétek a rész rejtelmeiben, ami amúgy véleményem szerint nem lett valami eget rengető, annyit szeretnék mondani, hogy a blogot eredetileg ötven részesre terveztem, azonban egy hirtelen jött ötlet miatt harminc részesre fog csökkenni. Nem szeretném nagyon tovább húzni, mert felesleges és hosszú távon ennyi bőgés, szenvedés meg ezek fárasztó tud lenni.:'D

Köszönöm szépen a komikat, pipálásokat, imádlak titeket!<3

Néhány percig bizonytalan volt Niall részéről, hogy megmarad-e a két lábán vagy ájultan terül ki a földön, azonban egy mély lélegzet után úrrá lett a rá törő érzelmi kavalkádon és vélhetőleg elhitette magával, hogy csupán egy hologram vagyok, semmi más. Esetleg egy rossz álom, ami azért annyira nem is rémes, mert rettenetesen hiányoztam neki, elvégre, Beckyvel mégse ugyanolyan minden, mint velem.

Felvontam a szemöldökömet, s határozottan kezdtem magamat rosszul érezni. Már nem azért, mert Horan olyan bagolyszemeket meresztett rám, mintha legalábbis eddigi életében nem látott volna engem, hanem mert elöntöttek a gondolatai, kétes testi reakciókat kiváltva belőlem. A képzeletemben a nagy találkozás mindig úgy zajlott le, hogy először sírva vetem magamat a karjaiba, aztán, hogy ne szálljon el magától, felpofozom, amiért olyan könnyen hátra hagyta az emlékemet. Noha, nem vártam el tőle, hogy aszkéta életmódot éljen, azért mégis irritált, hogy gyakorlatilag pár hónappal a halálom után már vígan flörtölgetett a szőke lánnyal, a kis Tommyról nem is beszélve. Összességében véve remek apa volt, azonban az elmúlt időben elhagyta, s úgy viselkedett vele, mintha nem is az ő vére csordogálna a fia vérében, hanem egy idegené.

– Ha két ember találkozik, akkor általában szoktak köszönni. Ráadásul a fiú előre a lánynak – szólaltam meg epésen, összefonva magam előtt a két karomat. Becky elhűlve meredt rám, egy ideig fontolgatta, hogy a férje védelmére keljen-e, majd belátta, hogy velem felesleges újat húzni, ugyanis, ha nagyon akarom, fél kézzel el tudom intézni. Különben is, egy mérges és csalódott angyaltól általában tart az ember, mert ki tudja, még a végén elpattan a húr és csinálok itt egy szép kis Mennyországot.

– Valaki csípjen meg – röhögött fel Niall, megkapaszkodva az ajtófélfába. Szemei végigpásztáztak, tekintetébe az áhítat és a vágy költözött, amitől egyszerűen felfordult a gyomrom. Képes a saját felesége mellett úgy végigmérni, akárcsak egy rossz prostit. – Ez csak egy álom lehet. Te meghaltál – bökött felém hitetlenül.

– Köszi, hogy emlékeztetsz rá – fintorodtam el. – Bebizonyítsam neked, hogy valóban itt vagyok és éppen nem az álomvilágod műveli ezt veled? – Bólintott. Gonoszan elmosolyodtam, végül visszafogtam magamat és igyekeztem visszafojtani a hirtelen támadt haragomat. Tessék. Az egyetlen fiúgyermekem apja, egykori férjem és harmadik szerelmem lazán-faszán a szemem közé köpi, hogy meghaltam és még röhög is. A fixírozásáról nem is beszélve, ami már nekem esett rosszul, nem Beckynek. Niall-Niall… milyen ember lett belőled?

Megropogtattam a csontjaimat, a hatás kedvéért és odaléptem elé egy széles mosoly kíséretében. Az arcbőröm feszült a kínlódástól, most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy a tizenhat éves valómba kerültem vissza és úgy vált belőlem angyal. Azt hiszem, a hegek nem igazán díjaznák a kényszervigyort, amit kiprodukáltam magamból, ráadásul adna még egy okot, hogy visszavágjak Beckynek azért a kínért, amit okozott nekem. Elvette tőlem Ellie-t több hónapra, belém ültette a fájdalmat, s meg akart ölni. Összekuszálta bennem a szálakat, s ha akkor nem rabol el, akkor talán ki tudja, még most is boldogan élnék Louis-val. Nem csámborogtam volna vissza Niallhez, nincsen ez a szituáció és ami történt a Szöszivel öt hónap alatt, az már csak kellemes emlék lenne, semmi más. De nem. Angyalként néztem a fiú kék szemeibe, amelyben megcsillant a rettegés és a dühöm olyan szinten lángolt, hogy alig bírtam magamat fékezni. Egyszerre lett volna kedvem bőgni és ordítani, mindent szétzúzni és tehetetlenül összerogyni egy fal tövében. Vissza akartam menni a Szent Angyalhoz, vissza, fel, s soha többé nem jönni le ide. Meg akartam tagadni a parancsomat, amely lehetetlen volt.

A kezemmel megérintettem a karját. Halványan érzékeltem, ahogy libabőrös lesz, a gondolatai teljesen összezavarodtak. Komolyan néztem az arcát, finoman belecsíptem a bőrbe, amelynek hatására összerezzent és elrettenve vette észre, hogy nem hazudnak a szemei és ez nem csak egy álom. Tényleg ott állok előtte, a tekintetemből süt a méreg és az elkeseredettség és hirtelenjében mindent vissza akart szívni, amit a halálom után elkövetetett és mondott.

– Kicsit későn kapcsoltál, nem gondolod? – sziszegtem a fogaim közt, meglendítettem a kezemet és pofon csaptam.

Niall feje megalázottan fordult a félfa irányába, lehunyta a szemeit, a kezem nyoma vöröslött az arcán. Hallottam Becky felszisszenését, azonban nem mert mozdulni felém. Legszívesebben rám csimpaszkodott és tépte volna a hajamat, ameddig nem szégyelli, mégis kettőnk közül én voltam az erősebb, így nem merte megkockáztatni.

A számon keresztül vettem egy mély lélegzetet, még mindig Niallt néztem. Megbánt mindent, nekem ez mégse volt elég. Az, hogy elfelejtett, számomra egy megbocsáthatatlan bűn. Ő maga mondta, hogy örökké gondolni fog rám, teljes szívéből szeret, és soha nem fogja hagyni, hogy Tommynak bármi bántódása essék. Elenáról fog gondoskodni, mint mostohalányáról, és amikor meghal, ugyanaz a fiú lesz, akit megismertem. Most pedig… mindet megszegte, s ennek ellenére képes volt rám tekinteni mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül.

Felém biccentette a fejét, kinyitotta a szemeit és rám pislantott. Kezei tétován nyúltak a derekam után, remélve, hogy egy ölelés remek kezdet lesz a béküléses beszélgetésnek, azonban ismét tévedett. Tiltakozóan léptem el tőle, zaklatottan járattam végig a szemeimet a kis előszobán.

– Ne hidd, hogy ennyivel el tudod rendezni. Tudod, mennyire fáj, hogy hátrahagytál engem? Meghaltam és pár hónap múlva már barátnőd van, akit szívfurdalás nélkül el is jegyzel? Megegyeztünk, ezzel tisztában vagyok. Mégis azt kívánom, bár ne lett volna így, mert gondolom, azt tudod, kit fogadtál az ágyadba – villant a pillantásom Becky felé. – Azt, aki kis híján meggyilkolt és te még akkor képes voltál lefeküdni. El se tudod hinni, mekkora szenvedést okozol ezzel, Niall. Lehet, hogy csak egy halott vagyok a szemedben, aki visszatért kísérteni téged, de gondolod, hogy akkor is ez a helyzet állna fenn, ha megtartod minden szavadat és úgy látogatok ide? Olyan nagy kérés volt, hogy vigyázz a fiunkra és Elenára? – Előtörtek a könnyeim. – Fájdalmat okoztam neked, ameddig éltem, mégis boldoggá tettelek. De én csak ennyit kértem: vigyázz rájuk – suttogtam, a szememhez kaptam, hogy letöröljem a kibuggyanó könnyeket. – Semmi mást.

Remegve perdültem meg és futottam ki a házból, elvégre, az egész életem alatt csak ehhez értettem a legjobban: a meneküléshez.

Elena szemszöge

Sokan mondták már, hogy a kórháztól való irtózásomat az anyukámtól örököltem, ami amúgy nem igaz, mivel szerintem az emberek háromnegyede úgy alapból nem szeret ebben a fertőtlenítő szagú építményben lenni. Pláne kezelés alatt állni és úgy érezni magadat, mint egy őrült, mert úgy bánnak veled az orvosok. Habár, ha Frewer ivadék az ember, ahogy az anyai nagymamám fogalmazott, akkor már eleve úgy kezelnek az emberek, mivel alapjáraton nincs ki olyankor az ember négy kereke. Csak tudnám, hol van nekem az a négy kerék…

Elkenődött hangulattal piszkálgattam a paplanom anyagát, miközben az ürességet jelző űr egyre inkább növekedett bennem. Biztos voltam benne, hogy valamire emlékeznem kéne, ami akár életeket menthet, de akárhogy erőltetettem saját magamat, képtelen voltam visszapörgetni a filmkockákat. Annyi tiszta, hogy anyával képzelődtem még az utcán, amúgy pedig úgy érzem magamat, mint egy emlékezet-kieséses idegbeteg.

Felsóhajtottam, hátrahajtottam a fejemet a párnán, meglepődve észleltem, hogy hála az infúziónak és minden másnak jobban érzem magamat. Az asztmás roham már a múlté volt, normálisan kaptam levegőt és nem is nézett ki egy újabb akció. Tökéletes biztonságban voltam, igaz, bármelyik jótét lélek meg tudna ölni pillanatok alatt, azonban ez nem különösebben zavart. Az elmúlt évek során rá lettem kényszerítve arra, hogy ignoráljam ezeket a fenyegetőzéseket a hírnevem miatt. Hírnév… utáltam, pont úgy, ahogy Jasont és Eleanort is. Ők ketten tökéletesen megkeserítették az életemet és véglegesen elvették tőlem az apámat, akit kétségbeesetten vissza szerettem volna kapni.

Nem akartam, hogy drogos legyen. Csak azt szerettem volna, hogy ismét józan lesz, leszokik a szerekről és visszakapom a régi apukámat, aki oda és vissza volt az anyukámért… és a legfőbb vágyam az, hogy anya éljen. Akkor nem lenne semmi gond. Együtt élnének apuval, lehetne rengeteg testvérem és nem kéne elviselnem azokat a civakodásokat, amelyek lelkileg teljesen megviselnek. Nem létezne Jason, Eleanor is a múlté lenne és nem kéne úgy éreznem magamat, mint egy mellőzött szereplő, aki senkinek se fontos. Vissza szerettem volna kapni az anyukámat, mert ő szeretett engem és összetartotta a családunkat. Összetartotta apa barátait, mindenkit, aki csak fontos volt ebben a történetben.

– Hercegnőm – szólított meg egy lágy, dallamos hang. Felkaptam a fejemet, elnéztem a hang irányába és ledöbbenve vettem tudomásul, hogy az apám ül az ágyam szélén meglehetősen ramaty állapotban. De bejött hozzám! Kivételesen nem számított neki más, ez pedig sírásra ösztönzött. Apa lágyan az arcomra simította a kezét, hüvelykujjával megcirógatott. – Hogy vagy? – kérdezte halkan, halványan elmosolyodva. Arcán látszott a végtelen fáradtság, valamint az, hogy még mindig van drog a szervezetében, a szemeiről nem is beszélve, viszont velem volt, nem máshol.

– Megvagyok – válaszoltam szűkszavúan, tétován megérintettem az arcomon lévő kézfejét. A bőre meleg volt és selymesen sima, lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam.

– Azt látom – kuncogott fel, viszont ez a hang hamar el is halt. – Komolyan kérdeztem. Szeretném tudni, hogy vagy, ha már egyszer ennyire elszúrtam az apaságot és konkrétan megkeserítettem az életedet. Erre nincsen bocsánat, hiszen észnél lehettem volna, de megvolt az okom rá… arra viszont nem, hogy magadra hagyjalak, mert neked ugyanúgy nehéz volt, mint nekem. Sőt, talán még annál is nehezebb, mint hittem volna, mivel az anyukádról van szó – ömlöttek belőle a szavak. Rá tekintettem, pontosan azokkal a kék szemekkel, amelyeket tőle örököltem. Külsőleg teljesen rá ütöttem, csak a viselkedésem volt olyan elméletileg, mint anyué.

– Apa, megbocsátok – suttogtam, teljesen komolyan gondolva minden egyes szavamat. – Kezdjük tiszta lappal. Anya is ezt szeretné. – Elmosolyodott, széttárta a karjait, én pedig amennyire tudtam, teljesen hozzásimultam, ő pedig melegen átölelt. Olyan igazi apásan, védelmezően, s ittam a felém áradó szeretetet. A pityergésről nem is beszélve, mikor megéreztem, hogy nyom egy puszit a homlokomra.

Elfelejteni ugyan soha nem fogom, amit megéltem, mégis eltemethettem saját magamban. Itt volt nekem apu, akinek számítottam. Nincs több rosszmájú Jason, Eleanor, s nincs több irigység, amikor látom, hogy a féltestvéremmel többet foglalkozik, mint velem. Talán minden jóra fordul, apa elhagyja a drogot és Eleanort, képesek leszünk teljes életet élni. Őszintén reménykedem benne.

*

Csodálattal tapasztaltam, hogy mégis mennyit tud érni az, hogy valaki az egykori One Direction tagja volt. Eddig az árnyoldalait tapasztaltam csak meg, valamint többoldalas szitokáradatot volt részem elolvasni, amiben el lettem könyvelve egy idióta baromnak és az anyámat is olyannak hordta le, hogy kedvem lett volna úgy elintézni, mint azt a szarházi Jasont az iskolában, most viszont rá kellett döbbennem, hogy ezt lehet jó célokra is használni. Mint például arra, hogy hirtelen gyógyultnak nyilvánítsanak és nem kis fájdalommal ugyan, de eltávozhassak a kórházból, hogy otthon épüljek fel.

Apámba szó szerint beleköltözött az ideg, mikor mondtam neki, mi történt. Elhatározott szándéka volt az, hogy felkeresi a fickót és addig veri, míg nem úgy érzi, ennyit megérdemelt, s erről csak úgy tudtam lebeszélni, hogy a szokásos lelki terrort használtam, mint például „apa, ha megvered, szarabbul fogom magamat érezni” és „ha ezt teszed, soha nem bocsátok meg neked”. Egyiket se gondoltam komolyan, de örömmel vettem tudomásul, hogy legalább hat.

A belőtt állapotának hála gyalogoltunk, mert kocsiba nem ülhetett és nem volt nála pénz taxira. Nálam ugyanez volt a helyzet, vagyis egy fityinget se tudtam volna kicsavarni magamból, így maradt a lábbusz. Nem bántam, mert ugyanekkor kiszellőzött a fejem, valamint több időm maradt beszélgetni az apámmal és bepótolni mindazt, amiről eddig lemaradtunk.

– Úgy tervezem, elválok Eleanortól – vázolta fel a terveit, amit majdnem örömujjongással fogadtam.

– Csak nem? – Gyakorlatilag láttam magam előtt, ahogy megcsillannak a szemeim és elröhögtem magamat. Apám velem együtt nevetett, szorosabban ölelt magához és kaptam egy puszit a fejem búbjára. Felsóhajtottam. Annyira jól estek ezek az apró gesztusok. – Örülök, hogy visszatértél hozzám, apu – néztem fel rá.

Elmosolyodott, megdörzsölte kedveskedően a karomat, észlelve, hogy hidegebbre fordult az idő. Mindketten a járdára meredtünk. Nem tudtunk hirtelen mit mondani a másiknak, tehát maradt a csend, amely kivételesen nem volt kínos, pedig ezt várta volna az ember egy ilyen szituáció után. De nem. Kellemes béke volt ez, amelynek minden másodpercét kiélveztem.

Visszakaptam. Boldog voltam, eszméletlenül. Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mindez megtörténik velem és remélni mertem, hogy mindez nem csak álom, hanem a valóságban is megtörténik. Annyira vártam már ezt…

A következő pillanatban egy futó, az időjáráshoz mérten alulöltözött, alig tizenhat éves lányt pillantottam meg. Hosszú, barna haja csak úgy lobogott utána, bőrének bronzbarnasága elképesztett. Londonban azért nem rohangálnak napbarnított lányok, éppen ezért volt fura számomra a látvány, s talán ezért pásztáztam tovább a tekintetemmel az apró termetű lányt, akinek a tekintete egy pillanatra felém villant.

Elképesztő zöld íriszek. Lefagytam, magammal rántva az apámat, aki a lányt észre se vette. Éreztem magamon a furcsálló tekintetét, én tétován böktem arra a lányra, aki megtorpant és hatalmas szemekkel nézett felénk. Gyönyörű volt… túlságosan is. Valamilyen erő sugárzott belőle, amely elbódított teljesen és nem engedte, hogy elvigyem róla a tekintetemet. Olyan volt, akár egy angyal.

A szájával tátogott valamit, majd őrült iramban kezdett el felénk rohanni, amitől megrémültem, de mint kiderült, nem támadó szándékkal közeledett felénk. Nem láttam az arcán annak semmiféle nyomát, csak elképedve néztem, ahogy az apám nyakába ugrik és zokogva átöleli. 

Huszonegyedik: Halhatatlan angyal

Nem tudom, pontosan ki volt jobban lesokkolva: én vagy esetleg a felém tornyosuló szőkeség, akinek láttán összezsugorodott a gyomrom, s emlékképekként rémlettek fel előttem kínzásának minden egyes másodperce. Pontosan ugyanúgy, mint mikor halandó voltam és rémálmokként gyötörtek ezek a pillanatok, s akárhányszor felébredtem, éreztem a fájdalmat, mint akkor és rettegtem, hogy ez újra megtörténhet. Most pedig, tessék. Egy nálam hatalmasabb gonosz lény, Esther, meg akart ölni, erre Becky feltűnik, mint derült égből villámcsapás és csak úgy megmenti az életemet.

Azonban benne is küzdöttek az emlékek, nem csak bennem. Ajkai résnyire nyíltak el, szikrázó kék szemei hitetlenségről tettek tanúbizonyságot. Láttam, ahogy megremeg a keze, az arcán végigfut egy grimasz, mely elárulta félelmét, hiszen nekem elméletileg halottnak kéne lennem és a föld alatt kéne a kukacokkal társalognom nem éppen hosszú nyúlt életemről, ami azért, valljuk be, eléggé izgalmas volt, még ha nem is fenékig tejfelként éltem meg minden egyes kalandot.

Abban is biztos vagyok, hogy félelmetesnek látott. Melyik ember ne rémülne meg egy olyan erős kisugárzású, kicsit dühös angyaltól, mint én? Oké, ez nem egoizmus, de azért mégis. A föld alatt kéne nyugodnom, sehol sincsenek a hegeim, olyan vagyok, mint újkoromban, mert Perwollal mostak… na. Lényeg a lényeg, elértem egy bizonyos hatást, ami nem biztos, hogy pozitív, főleg a kinézetem miatt.

Feltápászkodtam pillanatok alatt, hagytam, hogy egy pillanatra elöntsön az angyali energia, amit eddig visszafogtam. Végigjárta minden egyes porcikámat, kifejtette gyógyító hatását, így alig pár másodperc múlva nem éreztem se a hideget, se a meleget és a fájdalom, ami ért, az is csak a múlté volt. Igaz, badarság volt kiengedni ezt a fajta erőmet pont Becky előtt, de azt hiszem, ezek után már a legdurvább dolog se tudná sokkolni.

– Akarom én tudni, hogy kerültél ide? – szólalt meg remegő hangon. Bátorsága ellenére remegett, akár a nyárfalevél, éreztem a tartását velem szemben. Sikoltva menekült volna előlem, ha nem tudná, mi is vagyok valójában és azzal is tisztában volt, hogy nem bánthatok embereket. Kivéve, ha olyan bestiává akarok változni, mint Esther.

Megráztam a fejemet, úgy döntöttem, nem avatom bele a küldetésembe. Ezzel egyedül kell megbirkóznom és nem hinném, hogy a Szent Angyal tárt karokkal fogadna, ha kiderülne, hogy embereket is belevontam a dologba. Habár, így sem lesz túlságosan boldog, mivel több ember előtt is megmutatkoztam valódi mivoltomban, ámde más választásom nem volt. Louis-t csak így menthettem meg, így visszaadhattam a lányomnak az apját, aki többé nem fog magába zuhanni. Most esélyem se volt, mivel Esther erősebb volt nálam, s erőszakkal vette el a nyakláncomat, ami engem illet.

– Maradjunk annyiban, hogy kösz a segítséget – néztem egy hamis mosoly kíséretében a szemeibe, majd a cipőm orrával megböktem Esther eszméletlen testét, amely kiterült a padlón. Nem mozdult, így átfordította a hátára, lehajoltam és levettem róla a nyakláncot, ami az én tulajdonomat képezte jelen pillanatban. Zsebre vágtam csupán, mert nem akartam az előttem álló szőkeséget még inkább az őrületbe kergetni, mondjuk, megérdemelte volna azok után, amit tett. – Amúgy ki hívott ide? – kérdeztem felnézve rá, ugyanis kételkedtem abban, hogy csak úgy erre járt és véletlenszerűen segít rajtam.

– Eleanor. Sikoltozva követelte, hogy segítsek a hirtelen megjelent őrangyalnak. Onnantól kezdve sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dologban, ugyanis róla már régebben tudtam, mint hitte volna. Csak éppen az marad rejtély számára, hogy ő magát buktatta le, miközben azt hitte, hogy kutakodtam utána – magyarázta, az állával Esther felé bökött. – Amúgy Frewer, tényleg őrzőnek csaptál fel? Nehezen tudom rólad elhinni – mért végig becsmérlően, és igen, a régi Rebecca Wright, akit hiányoltam, megérkezett. Pontosabban annyira nem hiányzott.

– Mindjárt mesélek, csak kerüljünk távolabb tőle. A hideg kiráz, ha ránézek – intettem a kezeimmel, kapva az alkalmon gyorsan elhagytam a helyiséget, ahol az eszméletlen gonosz feküdt. Halni nem halt meg, mivel mindannyian halhatatlanok vagyunk egy bizonyos határig, őt pedig a sötét mágia tartotta életben, ez pedig létezett ebben a világban is. Engem a tisztaság leng körül, ami fogyatkozóban van ezen a Földön, így veszélyben voltam. Mondhatni, hogy felkerülhettem volna a veszélyeztetett fajok listájára, ha állatszámba veszik az angyalokat. – Tehát – mondtam sétálás közben, nagy lazán kitártam a bejárati ajtót és kitessékeltem az utcára. Ő nem kicsit lepődött meg, mikor látta, hogy felvállalom önmagamat és kilépek utána mindenféle varázslat nélkül a járdára. Na, igen. Ha már szabályt szegünk, akkor élvezzük ki a dolgot. – nem vagyok őrangyal. Az csak szeretne lenni mindenki odafent. Maradjunk annyiban, hogy az én szakmám a végrehajtó angyalság. Nem valami fényes munka, de jobb, mint a semmi, tekintettel arra, hogy rugalmas munkaidő, emberekkel foglalkozok és nincsen honvágyam, ha éppen fent vagyok – magyaráztam neki lelkesen zsebre dugott kezekkel, Becky bólintott egyet.

– De, ha… jól végzed a munkád, akkor lehetnél az? – nézett rám hatalmas szemekkel. Nagyot nyeltem. Most miért is fecsegem ki neki az angyalok titkát? Megőrültem én?! Az összes életemet elveszik, ha így folytatom tovább! Nem mondhatom el neki, különben a nagyobbnál még nagyobb bajba kerülök, s nem hinném, hogy kegyesek lesznek hozzám odafent. Nem mintha ők törnék magukat, hogy vigyázzanak rám, de mindegy. Minden szabályszegésnek van határa… Daphne, Noreen, akárki is vagyok én, legyél jó kislány…

– Ha nagyon akarok, igen. Viszont nagyon kemény meló. Éjjel-nappal felügyelet, és elég egy rossz lépés, s a védenced feldobta a mancsát. Nem szívesen lennék az emberek Őrzője. Körülbelül olyan, mintha önként jelentkeznél meghalni más keze által – fecsegtem továbbra is ész nélkül, legbelül egy vasdoronggal vertem a fejemet, miszerint nem lehetek ennyire idióta.

Daphne Linda Frewer, avagy Noreen, mint angyal! Szedd össze magadat, különben megnézheted saját magadat! Nem igaz, hogy nem tudok magamon uralkodni! Az tény, hogy lassan beleveszek, mivel nincs kivel erről beszélnem és ebbe a titokba hamarosan bele fogok rokkanni, ámde nem beszélhetek erről az első jött-mentnek, aki ráadásul egykoron az életemre tört! Lehet, hogy megváltozott, mert ha akart volna, az ominózus eset után tízmilliószor megtámadhatott volna, viszont soha nem tudni, melyik oldalnak dolgozik. Mert az tény, hogy megmentett, de az is lehet, hogy csupán információ reményében nem hagyta, hogy a Pokolban égjek el, akár egy darab benzines rongy. Nem mintha szükségem lenne emberi segítségre… s mióta kicsinylem én le az embereket? Nekem elment az eszem?

Nem szólaltam meg többet, ahogy ő sem, csak céltalanul mentünk előre a tömegben, s senki nem figyelt ránk. Senki nem sikoltott fel, hogy jé, engem ismer. Senki, az égvilágon senki. Olyan érzésem volt, mintha egy csendes helyre cseppentünk volna, ahol senki nem tudja, ki kicsoda.

Hamarosan ismerős helyszínre érkeztünk. Tudtam, hogy már jártam itt valamikor, viszont mintha az emlék kiveszett volna a fejemből. Ismerős volt a szél járása, az illatok, a fák, a lombok levelei, a házak… minden. Elcsodálkozva néztem mindent, ami új, mégis ismerős volt a szememnek, egészen addig, míg meg nem torpantunk egy még ismerősebb ház előtt.

Ökölbe szorult a kezem, némán követtem Beckyt. Azt szerette volna, ha követem be a házba, hogy aztán beszélgessünk egy kicsit. Nem tudom, miről, mindenesetre felkeltette a kíváncsiságomat és követtem be, egyenesen a lakásba, ahol egy illat csapott meg, melynek hatására ösztönösen hunytam le a szemeimet, annyira megbódított.

– Hazajöttem! – kiáltotta el magát Becky, hidegrázás futott végig rajtam. Visszatért az emberi énem. Az agyam tudta, hol járok, melyik padlón állok és ez kinek a tulajdonában van. – Édesem, egyben van még a lakás és Eleanor?

– Hát, azt hiszem, igen – jött a válasz, lépteket hallottam, s a parkettának a csikorgását.

Nem sokkal később felbukkant egy szőkés-barna üstök, hozzátartozó eszméletlenül szép kék íriszekkel. Szenvtelenül néztem rá, uraltam a vonásaimat, míg éreztem, hogy a fájdalom eddig soha nem érzékelt mértékkel önt el, s lassan egy jeges folyondár tekeredik a szívem köré és fojtogatni kezd. Kétségbeesett lettem, s reménytelenül hinni akartam, hogy csak álmodom.

Viszont ezek nem az én érzéseim voltak. Hanem az előttem álló, képzeletben szakadék szélén egyensúlyozó Niall Horané, aki meglátott igazi valómban. Halhatatlan angyalként, érzések nélkül.

Életjel

Őszintén szólva, kegyetlenül szégyellem magamat, hogy lassan két hónapja egyetlen árva szót sem írtam ehhez a történethez és annyit se mondtam, hogy fapapucs. Igazából már megtettem volna ezt a lépést hamarabb is, ámde általában szeleburdi professzorasszonyt játszok, így kimegy a fejemből, ha nem emlékeztetnek rá...

Tehát. Én élek, ahogy a történet is él, csak éppen a vasútnak, amit bejárunk ezzel a bloggal, az alján járunk. Nagyon. Mostanság kicsit leálltam az írással, mivel nemrég voltam nyelvvizsgázni, s eddig teljesen erre koncentráltam, arról nem is beszélve, hogy ez a nyaram sokkal mozgalmasabb volt, mint az előző. Kipurcantam, mondhatni, augusztus végére fáradtabb vagyok, mint június végén, az iskola befejeztével.

De, nem akarok mentegetőzni, elvégre, az embernek mindig akad tíz perce, hogy leírjon mondjuk két szót, vagy talán egyet, valóban ez a szótlanság az én hibám. És sajnálom. Nem szeretném, hogy csalódjatok bennem, habár lehet, hogy már párszor megtörtént ez, a tudtom nélkül, viszont nekem fontos, hogy higgyetek ebben a történetben és talán egy kicsit bennem is. Éppen ezrét nem fogom leírni azt a vakvilágba bele, hogy vége...

Mert ez egy be nem jelentett kis szünet volt.

HAMAROSAN VISSZATÉRÜNK.