Őszintén szólva, kegyetlenül szégyellem magamat, hogy lassan két hónapja egyetlen árva szót sem írtam ehhez a történethez és annyit se mondtam, hogy fapapucs. Igazából már megtettem volna ezt a lépést hamarabb is, ámde általában szeleburdi professzorasszonyt játszok, így kimegy a fejemből, ha nem emlékeztetnek rá...
Tehát. Én élek, ahogy a történet is él, csak éppen a vasútnak, amit bejárunk ezzel a bloggal, az alján járunk. Nagyon. Mostanság kicsit leálltam az írással, mivel nemrég voltam nyelvvizsgázni, s eddig teljesen erre koncentráltam, arról nem is beszélve, hogy ez a nyaram sokkal mozgalmasabb volt, mint az előző. Kipurcantam, mondhatni, augusztus végére fáradtabb vagyok, mint június végén, az iskola befejeztével.
De, nem akarok mentegetőzni, elvégre, az embernek mindig akad tíz perce, hogy leírjon mondjuk két szót, vagy talán egyet, valóban ez a szótlanság az én hibám. És sajnálom. Nem szeretném, hogy csalódjatok bennem, habár lehet, hogy már párszor megtörtént ez, a tudtom nélkül, viszont nekem fontos, hogy higgyetek ebben a történetben és talán egy kicsit bennem is. Éppen ezrét nem fogom leírni azt a vakvilágba bele, hogy vége...
Mert ez egy be nem jelentett kis szünet volt.
HAMAROSAN VISSZATÉRÜNK.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése