Epilógus

Mert megérdemlitek.:)

Az ember, ez esetben angyal, azt hihetné, hogy amikor szó szerint hátba lövik és ennek következtében újra befejezte a földi pályafutását, akkor legalább lehet pár percig nyugta. Persze, ha ilyen reményeket dédelgetek magamban, biztosan bebizonyítja valami, vagy valaki, hogy minden reményem hiábavaló és még esélyt se adnak rá, hogy az előzőleg történteket feldolgozzam.

Nem mintha szükségem lett volna rá. Természetfeletti lény voltam, akinek nem voltam érzései és a halált csak hírből ismerte. Nem voltam más, csupán egy valaki, aki felépíthet, vagy éppen romba dönthet egy világot, ha úgy legyinti a kezét. Én nem akartam soha ilyen sorsdöntő szerepbe kerülni, nem szerettem azokat az átkozott küldetéseket, amelyekre küldtek, ámde a gondolat, hogy a szeretteim közelébe lehetek, elvette a maradék józan eszemet. Az már egy másik tény, hogy világéletemben hiperaktív voltam és soha nem bírtam megülni a hátsó felemen, s ennek köszönhetően hoztam magamra állandóan a bajt.

A „halálomat” követően jó pár percig a nagybetűs Semmiben tékozoltam. Ismerős volt már a hely, az előző esetnél, ezekben a másodpercekben dől el, hogy hova kerüljek: a mennyország vagy a pokol kapujába. Meg se lepődtem volna, hogyha a Szent Angyal gondolkozás nélkül az utóbbit választja számomra, mondván, úgyis tudom, mi a dolgom. Visítva tűrjem, ahogy azok a cuki kis lángnyelvecskék csiklandozzanak.

Változott a szín: először a feketeség vakított meg, majd az utána következő fehérség. A mennyországba kerültem. A kapu boltíve lassan rajzolódott ki, a sajátos berendezése pedig ez után szépen lassan bontakozott ki. Hallottam valami csörgésszerűt, én viszont nem foglalkoztam vele: jobban lekötött az a csodálat, hogy ismét ide kerültem. Ezek szerint van még némi leszámolnivalónk…

A következő pillanatban nekem jöttek. Mármint nem a szokásos értelemben „bocs, hogy felborítottalak”, hanem igenis támadószándéka volt a hadműveletnek. A lábamat gyorsan fékezőállásba helyeztem, a karomat magam elé emeltem, úgy próbáltam hárítani a rám zúduló támadássorozatot. Az angyal igazán nem kímélt: ott próbált ütni, ahol ért, s azt se vette figyelembe, hogy nem szándékozom harcolni.

– Na, mi van? Az áruló még ütésre se tudja emelni a kezét? – üvöltött rám artikulátlanul, bennem pedig megfagyott a vér. Kicsit bután hangozhat, pláne úgy, hogy ahhoz mínusz jó néhány foknak kéne lennie, ámde komolyan ledöbbentett, amit hallottam. Áruló? Tehát annak tekintenek?

– Neked is üdvözletem – mondtam kissé nyersen, majd meguntam, hogy erőlködik és lendítettem a lábamat. A következő pillanatban már a hófehér padlón feküdt kitágult szemekkel. – Kedves a fogadtatás – mosolyodtam el gyilkosan, azonban mindketten tudtuk, hogy nem tehetünk kárt a másikban. – Hányan vannak még rajtad kívül?

A lány elvigyorodott, s nekem előre bökött. Felemeltem a fejemet és eliszonyodva konstatáltam, hogy tizedmagával érkezett. Ha van annyi eszük, s egyszerre támadnak, nem biztos, hogy ép bőrrel fogom megúszni. Ha árulónak kiáltottak ki, és a Szent Angyal is megpecsételte ezt a döntést, onnantól kezdve, ha a területükre lépek, elvehetik az utolsó lehetőségemet is, hogy éljek.

Habár az angyallét nem feltétlenül nevezhető életnek. Nincsenek emberi szükségleteid, nem érzel semmit (ami azért néha jól jön, ha beköszönt a szibériai fagy) és közben azon igyekszel, hogyha neked nem, akkor legalább másnak legyen egy szép élete. Az utóbbi nem feltétlenül rossz, főleg ha az önzetlenséget nézzük, ámde valljuk be, ha képes lennék érezni valamit, gyakorta törne rám az irigység, a féltékenység és ezeknek a társai. Azt látod, amit te soha a büdös életben nem kaphatsz meg többé.

Elléptem tőle, magam elé emeltem a kezeimet megadóan. Ők viszont rosszallóan megcsóválták a fejüket, mintha nem hinnének nekem. Mondjuk, volt ennek egy kis igazságalapja, mert amikor még kezdő voltam, én voltam az a tipikus komisz angyal, aki picit átejtette a többit. Most láthatom az eredményét: azt hiszik, így próbálom őket átverni, hogy kezdeti előnyhöz juthassak, ami nem is rossz ötlet.

– Nem is vagytok hajlandóak meghallgatni? – kérdeztem. Bólintottak. Ők nem igazán voltak beszédes kedvükben, inkább a gyilkos jelzőt választottam volna. – Még maga a Szent Angyal sem? Ez azért nem vall rá.

– Ne vedd a szádra Isten nevét, Áruló! – mondta dühösen az egyik. – Támadás! – kiáltotta el magát, majd rám támadtak.

A következő emlékképek igencsak homályosak számomra. Tudni kell, hogy az angyalok igazi ösztönlényekké válnak, ha a biztonságukról van szó, ámde ennek az az ára, hogy szinte semmire nem emlékeznek, ha túl vannak úgymond az „életveszélyen”. Annyi biztos, hogy olyan mozdulatokat produkáltam, amilyent eddig még sohase és még magam is meglepődtem azon az erőn, ami végigszaladt az ereimen. Emberek adrenalinnak hívják, én simán „vészhelyzet esetén jól jövő energiatartalékok felbukkanásának”.

Az utolsó angyallal meggyűlt a bajom. Jóval idősebb volt nálam, ez által tapasztaltabb is és mire levegőhöz kaptam, már a földhöz szorított. Azonnal kellemetlen emlékek tolakodtak a fejembe, ami főleg Estherrel volt kapcsolatos, viszont erre nem volt szabad gondolnom. Jelenleg a saját létem a tét, nem hagyhatom, hogy szó nélkül száműzzenek a pokolba, ami tényleg nem egy luxushely. Már ha valaki ismeri Dante által leírt Poklot, az már sejtheti, miféle kínzóhelyre szánnak engem.

– Rossz angyal voltál. Mehetsz égni, s még kiszabadítani se tudod majd magadat. Én pedig rendszeresen meglátogatlak, mert élvezet lesz nézni a kínt az arcodon. Ráadásul úgy, hogy még a nyamvadt családodat se sikerült megmenteni – nézett rám gyűlölettel teli szemekkel. Ő hogy képes így pillantani rám? Valószínűleg tudatában sincs annak, hogy az emberi énje erőt vett rajta.

– Nem is tudtam, hogy az angyalokon a vénséggel együtt a szadizmus is megjön – forgattam a szemeimet, s kihasználva a pillanatnyi dühét, ezáltal figyelmetlenségét, lelöktem magamról.

Felálltam, s figyeltem, ahogy a szado-angyal végigszánkázik a padlón. Nem sokkal, csupán pár méterre repült, azonban a pillantása mindent megért: vad düh csillant benne, és egy „a ménköves Pokolba veled!” ordítással felém vetette magát. Lazán kiröhögve léptem el az útjából és figyeltem, ahogy eszméletét veszti, amint összecsókolózik a fallal az arca.

– Tehát így végzed a dolgot: rám küldöd az angyalokat, a helyett, hogy meghallgatnál – néztem az ég felé, széttárva a karjaimat. – Biztos vagyok benne, hogy te is voltál érző lény, és te is úgy cselekedtél volna, ahogy én. Nem mindennap adatik meg valakinek, hogy esetleg újrakezdjen valamit és rendbe tegye azt, amit elrontott. Nyilván megérted, hiszen nap, mint nap hallgatod az imákat… de csak egy kérdésem van. Az angyalokét miért nem? Miért nem tudod őket is úgy kezelni néha, mint normál embereket? Nekünk is vannak rossz napjaink, elvétett lépéseink és esztelen cselekedeteink. Mi másak vagyunk, mint az emberek, de mégis: ha a Földre lépsz, elveszi az eszedet, s megjelenik benned egy gondolat: talán most változtathatunk azon, amit hagytunk magunk után. Én ezt próbáltam meg, viszont nem vihettem teljesen véghez: sőt, néha rosszabbítottam a helyzeten. Egy próbálkozást azonban megért… ha ezek után is úgy gondolod, hogy a Pokolban a helyem, hát legyen. De könnyen nem fogom magamat adni, mert ameddig él bennem a szeretet emléke, addig lesz erőm küzdeni.

Nem mondom azt, hogy feladtam. Mert nem. Utáltam küzdeni, s próbáltam a legdiplomatikusabb módszerhez folyamodni: imádkozás, Daphne módra.

Megnyílt alattam a föld. Sikítottam egy nagyot, a szemeimet ösztönösen lehunytam és még mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, egy gyors imát kezdtem el.

*

Madárcsicsergés… ebben az egyben biztos voltam, hogy hallottam. Meglepő volt, tekintettel arra, hogy a Pokolban kéne már olvadoznom a nagy hőség miatt, ámde, ahogy kinyitottam a szemeimet, a bárányfelhős ég tárult elém, amit néhol eltakart egy-egy fa lombja.

Mi a… Úgy ültem fel, mint akinek a gerince helyén rugó lenne és ijedten néztem szét. Egy londoni park kellős közepén feküdtem és a körülöttem lévő embereket nem igazán rázta meg, hogy hirtelen ott teremtem. Sőt, úgy néztek ki, mintha teljesen természetes lenne, hogy megjelentem, mint derült égből villámcsapás és éppen most kókadozok, mint aki egy hosszú álomból ébredt éppen.

Mellettem egy papírlap hevert. Megilletődötten kaptam oda és hajtogattam szét. Kecses kézírás díszelgett rajta, s innen már tudtam, hogy az égből küldték, a nélkül is, hogy megcímezték volna. Valamint kétlem, hogy lenne más égi eredetű élőlény ebben a parkban, már ha valaki nem teljesíti éppen a küldetését.

„Isteni kegyelem, ugye tudod, mit jelent ez? Azt, hogy most kivételesen kapsz egy utolsó utáni esélyt, de ez úttal, nem, mint angyal, hanem mint ember. Használd okosan a lehetőségeidet! Többé nem vagy az angyalok nemzetségébe tartozó, ott folytathatod az életed, ahol abbahagytad. Sok sikert!”

Aláírás nem volt, azonban kétség sem fért hozzá, hogy a Szent Angyal áldozott rám néhány másodpercet. Felnéztem a felhőkre, elrebegtem egy „köszönöm”-öt, a papírlapot gondosan visszacsomagoltam és belegyűrtem a zsebembe.

Reméltem, hogy még nem telt el olyan sok idő. Odafent nem úgy peregnek a percek, mint itt és ez aggasztott. Ha túl későn érkezem meg, hiába kaptam vissza az emberi életemet. Újrakezdhetném mindazt, amit abbahagytam, viszont a családom nélkül nem lenne ugyanaz. Értük jöttem vissza, senki és semmi másért.

Felpattantam. Picit megszédültem, s nem voltam a régi, de nem is kellett szupererő. Újra Daphne Linda Frewer voltam, aki kész volt felvenni újra a puskát a világ ellen. Öldökölni nem szeretnék, még mielőtt valaki nekem támadna, ámde harcra készen voltam. Emberi test, emberi lélek, emberi érzelmek… annyira hiányoztak! Minden hiányzott, ami ehhez a helyhez volt köthető. Azt se bánom, ha nem Ausztráliában élek, hanem itt. Nekem ott jó, ahol a családom van.

Végigrohantam az utcákon. Nem gondolkoztam, egy percig se. Az emlékezetemben élő házhoz futottam, nagy erővel vágtam ki a kiskaput és majdnem kivittem a bejárati ajtót. Sírás hangja ütötte meg a fülemet, s elém tárult az a látvány, amit az égiek látni szerettek volna: az egykori One Direction tagjai egy házban, a gyerekeim, barátaim, mindenki, aki valaha fontos szerepet töltöttek be az életemben.

– Te jó Isten. Ki szórakozik már megint velünk? – nyögött fel Bryn, ahogy meglátott. – Nem, ez egyáltalán nem lehet igaz. Te… halott vagy – bökött felém rémülten.

Hasonlóan reagáltak. Az öt fiú, Lily… egyedül Elena állt fel, intett Tommynak, hogy maradjon ott, ahol van és odalépett elém. Végigmért, kék szemei, amelyeket az apjától örökölt, az én zöld szemeimbe fúródott. Tétovázva nyúlt ki felém, s ahogy megérintette az arcomat és meglátta a halványodó hegeket, zokogásban tört ki, és a nyakamba borult.

Reflexszerűen öleltem vissza. Hiányzott a lányom, el sem lehet mondani, mennyire. Túl hamar csináltam belőle felnőttet, de ő ezeknek ellenére soha nem gyűlölt meg. Ő szeretett, bármi is történt és nem győzök ezért eléggé hálás lenni. Megígértem magamban, hogy az utolsó esélyt kihasználva jobb anyuka leszek, mint eddig.

Ellie elengedett, mégis a közelemben maradt. Így néztem a többiekre, akik még mindig ledöbbenten próbálták feldolgozni, hogy ott vagyok, élek és virulok, miközben elméletileg a föld alatt kéne feküdnöm. A második személy, aki valószínűleg még a halálomat se dolgozta fel, a kisfiam volt, aki valósággal lerohant. Nevetve fogadtam, s úgy szorítottam magamhoz, nehogy összetörjem a kis csontjait.

– Hiányoztál, Mami – szólalt meg kicsit pöszén, őszintén felnevettem.

– Nekem is hiányoztatok – mosolyogtam rá, s karomban tartottam.

Nem figyeltem azt, hogy valaki hozzám lép, ismét. Amikor érzékeltem, hogy valaki a közvetlen közelembe került, nem mertem felnézni. Valahol, mélyen rettegtem attól, hogy Niall áll ott, számon kér vagy valami ilyesmi. Igazából, akinek robbannia kellett volna ebben az esetben, az én voltam és produkáltam is egy Etnaféle előadást, ámde őt nem hallgattam meg… azt hiszem. Jogosan lenne felháborodva, ha a fejemhez vágná, hogy esélyt se adtam a magyarázatra.

Két kar ölelt át, és egy ismerős illat csapott meg. A szívem a torkomba ugrott, úgy néztem fel a kék íriszekbe, amelyek szinte rám nevettek, ahogy a régi szép időkben. A nevetőráncok összefutottak a szemei sarkában, ajkai mosolyra húzódtak, s a fülemhez hajolt:

– Arról nem volt szó, hogy ilyen hamar jön el a Mennyország – suttogta boldogan.

– Ezt még én se sejtettem – mosolyogtam rá, ahogy felé fordultam, Tommy pedig fészkelődni kezdett a karjaim közt. A tekintete szinte követelte, hogy most azonnal Louis-hoz akar menni. Égnek emeltem a szemeimet, újból felé pillantottam. – Újrakezdjük? – kérdeztem halkan.

– Újra – bólintott, majd egy hosszadalmas puszit nyomott az arcomra, ami egy boldog életnek a kezdete volt.

Vége

Huszonharmadik: A vég

Daphne szemszöge

Vajon hányszor fordulhat elő az életben az, hogy rossz döntéseket hozunk, amelyek meghozzák a maguk következményeit? Meddig mehetünk el, amíg meg nem bűnhődünk vétkeinkért? Mikor mondhatjuk azt, hogy túlságosan is késő?

Kész voltam arra, hogy kijelentsem: itt a vége. Elbuktam. Éreztem azt a szilárd szomorúságot, amit nem kellett volna, éreztem azt, ahogy megborzongok, mikor a szél feltámadt és a hidegség teljesen szétáradt a bensőmben. Nem tudtam teljesíteni a feladatomat. Időtartam nem volt kijelölve, azonban az elmúlt pár napban nem tudtam előrehaladni. Meg kellett volna mentenem az életüket, erre pedig a saját magammal foglalkoztam csak, nem pedig másokkal. Önző voltam, túlságosan is, elvakított az elszalasztott lehetőségek megragadása és látjátok, megszegtem miatta jó pár törvényt. Felfedtem magamat mások előtt és kapcsolatba léptem a szeretteimmel. Két olyan főbenjáró bűn, amit soha nem bocsátanak meg nekem a Mennyben lévők. Még maga a Szent Angyal sem.

Még egyszer, utoljára akartam átölelni a családtagjaimat, még mielőtt örökre elhagynám a Földet és a lelkem megszűnne létezni. Beleveszek a semmibe, rosszabb esetben pedig a Pokol Tüze fog elégetni, s nem marad más belőlem, mint por és hamu. Csak tudatni akartam velük, hogy szeretem őket, minden ballépésem ellenére és ne búsuljon az ő szívük többet. Lépjenek tovább. Legyenek barátaik, szeretteik, szerelmeik és ellenségeik, rólam feledkezzenek meg. Majd egyszer, mikor megöregednek, és a karosszékben üldögélnek, egy bögre tea és a kandallóban ropogó tűz mellett, s előveszik fényképeiket, akkor eszükbe juthatok. Akkor emlékezzenek vissza arra, ami történt.

Nem bántam, hogy most valójában meg fogok halni. Világéletemben csak a bajt kevertem, nem hiányoztam még holtamban is a Földnek. Megkönnyebbülhetnek, habár, a hegekkel teli testem még mindig ott oszladozik a föld alatt, most immáron másodjára szabadulnak meg tőlem. Velük akartam lenni, egészen addig, míg át nem adják lelküket az égieknek, de… nem voltam arra képes, hogy ezt végigcsináljam. Nem bírja el a lelkiismeretem mindazt, ami akkor történne. Nem szerettem volna tovább mérgezni a napjaikat.

Önfeledten öleltem át Louis nyakát és fúrtam a fejemet a vállába. Őrülten finom illata mint mindig, most is elkábított és újból éreztem azt az őrült szerelmet, amit annak idején. Emberi létemben kihunyt belőlem az összes szenvedély, viszont így, újjászületve, minden régi eltemetett érzelem fellángolt bennem. Újból szerettem ezt a bolond srácot, s vele szerettem volna lenni. Meggyűlöltem Niallt, mert elvette tőlem és nem teljesítette a kérésemet. És Tommy… őt valószínűleg soha nem fogom látni.

Szorosan lehunytam a szemeimet. Féltem, hogy fájni fog…

Szúrás, éles fájdalom; megfeszültem, de nyikkanni se tudtam a hirtelen jött fájdalomtól. A jegesség és a sötétség végtelen sebességben terjedt végig a testemben a gerincem mentén, elakadt a lélegzetem és nem jutott több oxigén a tüdőmhöz. Szabályosan fuldokolni kezdtem, akárhányszor csak levegőhöz kaptam, a fájdalom felerősödött és úgy éreztem, hamuvá fogok égni. A lángok, a képzeletbeli lángok kellemetlenül perzselték a bőrömet és sikolyra nyíló számból egyetlenegy hang se jött ki. A végtagjaim elernyedtek, erőtlenül hullottak le a kezeim és a sötétség magába szippantott.

*

Arra eszméltem, hogy zihálva kapkodom a levegőt és valami puhán fekszem. A két lapockámnál erős, nyilalló fájdalmat éreztem, s gyakorlatilag hallgattam, ahogy a belém került pokoli, sötét szennyeződés vihogva emészti fel bennem a tisztaságot és fehérséget. Ha tudtam, tehettem volna valamit, azonban sem erőm, sem tudásom nem volt hozzá. Itt fogok legyengülni, ezen a puha valamin, majd felkerülök a Szent Angyalhoz, aki majd száműzni fog és végtelen szomorúságom fog felemészteni.

– Mi a baja? – dörrent fel egy éles férfihang. Nem tudtam pontosan azonosítani, hogy kihez is tartozott, mindenesetre, a tulajdonos eléggé feldúltnak tűnt, már csak a hangneme alapján is.

– Honnan tudjam én, minek nézel, angyalógusnak? – vágott vissza egy női hang, ami egyértelműen Beckyhez tartozott. Hogy a túróba kerültem én vissza Rebeccáékhoz? Hát, ilyen nincsen. Elmenekülök, erre tessék, visszacipelnek. Gratulálok, úgy látszik, ez életem utolsó pillanatai, de minden tervem elgörbül.

– Már bocsánat, azonban te jöttél azzal, hogy olyan, amilyennek mondod – vágott vissza Rebecca vitapartnere. Hajrá, haver, csak így tovább! – Most mit nézel így rám? Én még mindig simán arra szavazok, hogy valamilyen reinkarnációban gikszer jött be, így egy komplett klón jött létre – magyarázta.

– Persze, mert ez pont reálisabb – mondta fanyarul Becky, majd reccsent a padló, léptek zaja hallatszott és közvetlenül mellettem álltak meg. – Különben is, azok a nyilak ördögi eredetűek. Nézz már rájuk! Ezek a fura szimbólumok nem jönnek csak úgy az égből. Az meg már a másik, hogy a két sebből úgy bugyog ki a fekete vér, hogy lesz mit sikálnom két hétig – tette hozzá fanyalogva az utolsó mondatot. – Nem is értem, miért hoztad ide. Hagytad volna ott, ahol lelőtték.

– Hogyne, aztán meg járjon csodájára fél London, hogy milyen természetellenes dolog történt a park kellős közepén, miközben sétálok haza a tulajdon lányommal, akit szétvert az a mocsok Zayn Malik! – emelte fel a hangját, aminek hatására összerezzentem.

– Ne háborogjál már, Tomlinson, ha magához tér, őrült kínjai lesznek. – Egy csattanás hasította végig a levegőt, magyarán a szőkeség verekedni kezdett. – Ahhoz meg semmi közöm, milyen elrendezetlen problémáitok vannak Mr. Malikkal. De tudod mit? Ha nem hoztad volna ide, akkor most nem veszekednénk felette és nézd csak! Ébren van! Gyerünk, Noreen, nyisd ki a szemed, ne tettesd, hogy alszol, miközben egyértelműen hallgatózol – lökte meg a karomat nem túl barátságosan Becky. Én reflexből löktem vissza.

Kinyitottam a szemeimet és két kék szempárral találtam magamat szemben. Az egyik, Louis-é igencsak rémült volt, míg a másikban elszántság izzott. Azt nem tudom, hogy pontosan miért, mindenesetre eléggé úgy tűnt, hogy Mrs. Rebecca Horan kegyetlen gyilkossá lenne képes átváltozni bármely másodpercben. Én meg elhárítani se tudnám a csapásait, mert jelenleg a lélegzetvétel is fáj, nemhogy a mozgás.

– Honnan a jó halálból tudod a másik nevem? – néztem rá. Végül is. Alapvető kérdés, ha valaki haldoklik.

– Itt most mi kérdezünk – vonta össze a két szemöldökét Becky, majd az ujjai a nyakamra fonódtak. A szemeim kitágultak, s hörögve kaptam oda. Fojtogatni kezdett, tüzessé vált minden egyes lélegzetvételem. – Mit keresel itt és mit képzelsz magadról, hogy itt háborgatod a nyugalmas életünket? – szegezte nekem az első kérdést.

– Én… én… – dadogtam, hörgéssel egybekötötten kaptam levegőért, a lábam lendült, hogy fejbe találtam Beckyt, ő azonban ügyesen kivédte a támadást, miközben a fojtogatást egy pillanatra se hagyta abba. A tekintete azt sugallta, hogy még ennél messzebbre is képes elmenni, ha nem válaszolok.

Megszorítottam a csuklóját, a sötétség, amely bennem tombolt, átvette felettem egy pillanatra az irányítást és kimondhatatlanul nagy erőt kölcsönzött nekem. Nem tétováztam, lefejtettem az ujjait a torkomról és másodpercek töredéke alatt dobtam át magam felett a szőkeséget. Ezek után nem haboztam, egy ugrással álló helyzetbe kerültem, nem törődve az éles fájdalommal, ami minden porcikámba elsugárzott.

Észleltem a lány halk nyöszörgését a kanapé mögül, amit különben ellepett a saját vérem. Kitágult szemekkel néztem végig magamon és iszonyodva konstatáltam, hogy mindenem csupa lucsok és saját magamat szennyeztem be a szurokszerű valamivel.

Felnéztem Louis-ra, aki eliszonyodva mért végig, tett hátra egy lépést. Kétségbeesetten néztem rá, lehunytam a szemeimet. Nem hitt bennem és abban, hogy visszatértem. Annak gondol, aminek mond: csalónak.

A talaj ismét kiszaladt alólam: szédülve terültem el a kanapén, a méreg teljesen leterített és erőm sem volt arra, hogy megmozduljak. Haloványan még elsuttogtam, hogy mennyire fog hiányozni mindenki, majd a szemeim lecsukódtak.

*

A halk beszélgetés, amely folyt mellettem, duruzsolássá alakult számomra. Olyan volt, mintha a kocsiban elromlott volna a rádió és hiába hangolnám, ugyanaz a recsegés hangzik fel újra és újra. A tűz, amely bennem lángolt, magasabb fokozatra kapcsolt, úgy éreztem magamat, mintha öngyulladást hajtanék végre. Akaratlanul is nyeltem egy nagyot, ahogy belegondoltam, miféle fura halál is ez számomra, így, angyalként. Egy ördögi méreg fog elpusztítani és a segítség? Sehol. Mintha a Szent Angyal szánta volna nekem, személyesen.

– Magánál van! – ordította valaki a fejemnél, amelyet nyöszörögve fogadtam. – Semmi baj, kicsikém, semmi baj! – simított valaki végig a hajamon. – Sajnálom az előző alkalmat. Sajnálom, hogy nem hittem neked. Jobban leszel, megígérem neked – hajtogatta.

– Nyugalom, ha most elmúlok, akkor az örökre fog szólni. Hamarosan el fogok halványulni és mire feleszmélsz, nem marad belőlem semmi, csak az emlékem. És ne sajnáld, nem a te hibád. A helyedben én is kételkednék… Csupán azt sajnálom, hogy így itt kell hagynom titeket – mondtam, felnéztem a szemeibe, majd körbejárt a tekintetem. Nem volt rajtunk kívül senki más a nappaliban.

– Ne nyomasszon téged – simított végig az arcomon és ekkor vettem észre csak, hogy könnyezek. Tiszta, emberi könnyek. – Nem tehetted. Érzem – mosolygott rám halványan. – Végül is, ha nem gondolunk bele a dolgokba, akkor nem fog fájni. Nem fogok abba belegondolni, hogy milyen lehetett volna, ha itt maradsz velünk és visszakaplak téged. Nem fogom elképzelni, milyen lehetett volna egy teljes családban élni, amiben mi ketten vagyunk benne és a gyerekek. Ki fogom bírni, nem fogom magamat elhagyni, ígérem – mondta komolyan és lehet, hogy én láttam homályosan, azonban a szemei fátyolozottak voltak. Ugyanúgy küzdött az érzései ellen, ahogy én. – Sokkal jobb apa leszek és egyszer azt reméltem, hogy látni fogod ezt. Hogy milyen életünk lett volna együtt – sóhajtott.

Kínomban felröhögtem. Nem illett a képbe. Felébredek, a köddé válásom előtt pár perccel, amivel mindketten tisztában vagyunk és beszélgetünk, mi ketten. Talán arról, mi lett volna a közös megérdemelt sorsunk, talán arról, amit nem érdemeltünk meg. Csak emlegetjük azokat a dolgokat, amiket megélhettünk volna együtt és amelyek nem jöhettek létre az én hibámból. Elbaltáztam mindenkinek az életét.

– Tudom, hogy jó vagy – rándult meg a szám széle. – Ne bizonygass, tudod, hogy tudom – mondtam erőtlenül. Közel volt a vég. – S azt felesleges tervezgetni, hogy mit nem fogunk megélni. A valóságos jövőre kell koncentrálnunk. Pontosabban mondva, koncentrálnod a többiekkel együtt. Louis, kérlek, tegyél róla, hogy a többiek élete jobb legyen, ha én nem tehettem meg.  Tudom, vészterhes feladat, azonban benned bízom annyira, hogy tudom, nem fogsz cserbenhagyni – suttogtam. A testemből folyamatosan szállt ki a hő, az elhidegülés a lapockámnál kezdődött, ahol ért a lövés. – Szeretlek, ezt ne felejtsd el. Szerettelek, és szeretni foglak, amíg világ a világ. Hülyék voltunk akkor, mikor elkövettük azokat a hibákat – csóváltam meg a fejemet.

– Ne mondd ezt. Nem érdemlem meg a szereteted. Rossz ember vagyok – ráztam meg a fejét.

– Az egyetlen rossz ember közülünk, Louis, az én vagyok. Nem ültem meg a hátsómon, amikor kellett volna. Nem a megfelelő személyt választottam, akinek szüksége lett volna a támogatásra. Sorozatosan halmoztam a rossz döntéseket, és látod, ide jutottam. Újra és újra fájdalmat okozok neked, mindig belépek az életedre és rá egy kis időre már el is tűnök. Pedig, el nem mondhatom, mennyire nem szerettem volna. Ezért kérlek, hogy bocsáss meg nekem.

Óvatosan kitapogattam a kezét és megfogtam. Odahúztam a mellkasomhoz, mindkét tenyeremet az ő kezén pihentettem, amíg rá néztem és már csak a szájának a tátogását láttam, ahogy kiejtette a „megbocsátok” szót. Hangokat többé nem hallottam.

– Egyszer majd találkozunk a Mennyországban! – leheltem ki utolsó szavaimat.

Nos, így a végére szándékoztam a kis iratomat, amiben szeretnék elnézést kérni azért, mert a tervezett ötven fejezet helyett ennyivel álltam elő, viszont úgy döntöttem, ha most nem vetek véget ennek a sorozatnak, akkor sohase. Tehát megírtam, amit terveztem. Még jönni fog egy kisebb rész, ami szerintem kilogikázható, azonban szeretném majd nektek megírni. A közzététel időpontja egyelőre bizonytalan, de addig is... én itatom az egereket.:(

Huszonkettedik: Csalódottság

Még mielőtt komolyabban elmerülnétek a rész rejtelmeiben, ami amúgy véleményem szerint nem lett valami eget rengető, annyit szeretnék mondani, hogy a blogot eredetileg ötven részesre terveztem, azonban egy hirtelen jött ötlet miatt harminc részesre fog csökkenni. Nem szeretném nagyon tovább húzni, mert felesleges és hosszú távon ennyi bőgés, szenvedés meg ezek fárasztó tud lenni.:'D

Köszönöm szépen a komikat, pipálásokat, imádlak titeket!<3

Néhány percig bizonytalan volt Niall részéről, hogy megmarad-e a két lábán vagy ájultan terül ki a földön, azonban egy mély lélegzet után úrrá lett a rá törő érzelmi kavalkádon és vélhetőleg elhitette magával, hogy csupán egy hologram vagyok, semmi más. Esetleg egy rossz álom, ami azért annyira nem is rémes, mert rettenetesen hiányoztam neki, elvégre, Beckyvel mégse ugyanolyan minden, mint velem.

Felvontam a szemöldökömet, s határozottan kezdtem magamat rosszul érezni. Már nem azért, mert Horan olyan bagolyszemeket meresztett rám, mintha legalábbis eddigi életében nem látott volna engem, hanem mert elöntöttek a gondolatai, kétes testi reakciókat kiváltva belőlem. A képzeletemben a nagy találkozás mindig úgy zajlott le, hogy először sírva vetem magamat a karjaiba, aztán, hogy ne szálljon el magától, felpofozom, amiért olyan könnyen hátra hagyta az emlékemet. Noha, nem vártam el tőle, hogy aszkéta életmódot éljen, azért mégis irritált, hogy gyakorlatilag pár hónappal a halálom után már vígan flörtölgetett a szőke lánnyal, a kis Tommyról nem is beszélve. Összességében véve remek apa volt, azonban az elmúlt időben elhagyta, s úgy viselkedett vele, mintha nem is az ő vére csordogálna a fia vérében, hanem egy idegené.

– Ha két ember találkozik, akkor általában szoktak köszönni. Ráadásul a fiú előre a lánynak – szólaltam meg epésen, összefonva magam előtt a két karomat. Becky elhűlve meredt rám, egy ideig fontolgatta, hogy a férje védelmére keljen-e, majd belátta, hogy velem felesleges újat húzni, ugyanis, ha nagyon akarom, fél kézzel el tudom intézni. Különben is, egy mérges és csalódott angyaltól általában tart az ember, mert ki tudja, még a végén elpattan a húr és csinálok itt egy szép kis Mennyországot.

– Valaki csípjen meg – röhögött fel Niall, megkapaszkodva az ajtófélfába. Szemei végigpásztáztak, tekintetébe az áhítat és a vágy költözött, amitől egyszerűen felfordult a gyomrom. Képes a saját felesége mellett úgy végigmérni, akárcsak egy rossz prostit. – Ez csak egy álom lehet. Te meghaltál – bökött felém hitetlenül.

– Köszi, hogy emlékeztetsz rá – fintorodtam el. – Bebizonyítsam neked, hogy valóban itt vagyok és éppen nem az álomvilágod műveli ezt veled? – Bólintott. Gonoszan elmosolyodtam, végül visszafogtam magamat és igyekeztem visszafojtani a hirtelen támadt haragomat. Tessék. Az egyetlen fiúgyermekem apja, egykori férjem és harmadik szerelmem lazán-faszán a szemem közé köpi, hogy meghaltam és még röhög is. A fixírozásáról nem is beszélve, ami már nekem esett rosszul, nem Beckynek. Niall-Niall… milyen ember lett belőled?

Megropogtattam a csontjaimat, a hatás kedvéért és odaléptem elé egy széles mosoly kíséretében. Az arcbőröm feszült a kínlódástól, most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy a tizenhat éves valómba kerültem vissza és úgy vált belőlem angyal. Azt hiszem, a hegek nem igazán díjaznák a kényszervigyort, amit kiprodukáltam magamból, ráadásul adna még egy okot, hogy visszavágjak Beckynek azért a kínért, amit okozott nekem. Elvette tőlem Ellie-t több hónapra, belém ültette a fájdalmat, s meg akart ölni. Összekuszálta bennem a szálakat, s ha akkor nem rabol el, akkor talán ki tudja, még most is boldogan élnék Louis-val. Nem csámborogtam volna vissza Niallhez, nincsen ez a szituáció és ami történt a Szöszivel öt hónap alatt, az már csak kellemes emlék lenne, semmi más. De nem. Angyalként néztem a fiú kék szemeibe, amelyben megcsillant a rettegés és a dühöm olyan szinten lángolt, hogy alig bírtam magamat fékezni. Egyszerre lett volna kedvem bőgni és ordítani, mindent szétzúzni és tehetetlenül összerogyni egy fal tövében. Vissza akartam menni a Szent Angyalhoz, vissza, fel, s soha többé nem jönni le ide. Meg akartam tagadni a parancsomat, amely lehetetlen volt.

A kezemmel megérintettem a karját. Halványan érzékeltem, ahogy libabőrös lesz, a gondolatai teljesen összezavarodtak. Komolyan néztem az arcát, finoman belecsíptem a bőrbe, amelynek hatására összerezzent és elrettenve vette észre, hogy nem hazudnak a szemei és ez nem csak egy álom. Tényleg ott állok előtte, a tekintetemből süt a méreg és az elkeseredettség és hirtelenjében mindent vissza akart szívni, amit a halálom után elkövetetett és mondott.

– Kicsit későn kapcsoltál, nem gondolod? – sziszegtem a fogaim közt, meglendítettem a kezemet és pofon csaptam.

Niall feje megalázottan fordult a félfa irányába, lehunyta a szemeit, a kezem nyoma vöröslött az arcán. Hallottam Becky felszisszenését, azonban nem mert mozdulni felém. Legszívesebben rám csimpaszkodott és tépte volna a hajamat, ameddig nem szégyelli, mégis kettőnk közül én voltam az erősebb, így nem merte megkockáztatni.

A számon keresztül vettem egy mély lélegzetet, még mindig Niallt néztem. Megbánt mindent, nekem ez mégse volt elég. Az, hogy elfelejtett, számomra egy megbocsáthatatlan bűn. Ő maga mondta, hogy örökké gondolni fog rám, teljes szívéből szeret, és soha nem fogja hagyni, hogy Tommynak bármi bántódása essék. Elenáról fog gondoskodni, mint mostohalányáról, és amikor meghal, ugyanaz a fiú lesz, akit megismertem. Most pedig… mindet megszegte, s ennek ellenére képes volt rám tekinteni mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül.

Felém biccentette a fejét, kinyitotta a szemeit és rám pislantott. Kezei tétován nyúltak a derekam után, remélve, hogy egy ölelés remek kezdet lesz a béküléses beszélgetésnek, azonban ismét tévedett. Tiltakozóan léptem el tőle, zaklatottan járattam végig a szemeimet a kis előszobán.

– Ne hidd, hogy ennyivel el tudod rendezni. Tudod, mennyire fáj, hogy hátrahagytál engem? Meghaltam és pár hónap múlva már barátnőd van, akit szívfurdalás nélkül el is jegyzel? Megegyeztünk, ezzel tisztában vagyok. Mégis azt kívánom, bár ne lett volna így, mert gondolom, azt tudod, kit fogadtál az ágyadba – villant a pillantásom Becky felé. – Azt, aki kis híján meggyilkolt és te még akkor képes voltál lefeküdni. El se tudod hinni, mekkora szenvedést okozol ezzel, Niall. Lehet, hogy csak egy halott vagyok a szemedben, aki visszatért kísérteni téged, de gondolod, hogy akkor is ez a helyzet állna fenn, ha megtartod minden szavadat és úgy látogatok ide? Olyan nagy kérés volt, hogy vigyázz a fiunkra és Elenára? – Előtörtek a könnyeim. – Fájdalmat okoztam neked, ameddig éltem, mégis boldoggá tettelek. De én csak ennyit kértem: vigyázz rájuk – suttogtam, a szememhez kaptam, hogy letöröljem a kibuggyanó könnyeket. – Semmi mást.

Remegve perdültem meg és futottam ki a házból, elvégre, az egész életem alatt csak ehhez értettem a legjobban: a meneküléshez.

Elena szemszöge

Sokan mondták már, hogy a kórháztól való irtózásomat az anyukámtól örököltem, ami amúgy nem igaz, mivel szerintem az emberek háromnegyede úgy alapból nem szeret ebben a fertőtlenítő szagú építményben lenni. Pláne kezelés alatt állni és úgy érezni magadat, mint egy őrült, mert úgy bánnak veled az orvosok. Habár, ha Frewer ivadék az ember, ahogy az anyai nagymamám fogalmazott, akkor már eleve úgy kezelnek az emberek, mivel alapjáraton nincs ki olyankor az ember négy kereke. Csak tudnám, hol van nekem az a négy kerék…

Elkenődött hangulattal piszkálgattam a paplanom anyagát, miközben az ürességet jelző űr egyre inkább növekedett bennem. Biztos voltam benne, hogy valamire emlékeznem kéne, ami akár életeket menthet, de akárhogy erőltetettem saját magamat, képtelen voltam visszapörgetni a filmkockákat. Annyi tiszta, hogy anyával képzelődtem még az utcán, amúgy pedig úgy érzem magamat, mint egy emlékezet-kieséses idegbeteg.

Felsóhajtottam, hátrahajtottam a fejemet a párnán, meglepődve észleltem, hogy hála az infúziónak és minden másnak jobban érzem magamat. Az asztmás roham már a múlté volt, normálisan kaptam levegőt és nem is nézett ki egy újabb akció. Tökéletes biztonságban voltam, igaz, bármelyik jótét lélek meg tudna ölni pillanatok alatt, azonban ez nem különösebben zavart. Az elmúlt évek során rá lettem kényszerítve arra, hogy ignoráljam ezeket a fenyegetőzéseket a hírnevem miatt. Hírnév… utáltam, pont úgy, ahogy Jasont és Eleanort is. Ők ketten tökéletesen megkeserítették az életemet és véglegesen elvették tőlem az apámat, akit kétségbeesetten vissza szerettem volna kapni.

Nem akartam, hogy drogos legyen. Csak azt szerettem volna, hogy ismét józan lesz, leszokik a szerekről és visszakapom a régi apukámat, aki oda és vissza volt az anyukámért… és a legfőbb vágyam az, hogy anya éljen. Akkor nem lenne semmi gond. Együtt élnének apuval, lehetne rengeteg testvérem és nem kéne elviselnem azokat a civakodásokat, amelyek lelkileg teljesen megviselnek. Nem létezne Jason, Eleanor is a múlté lenne és nem kéne úgy éreznem magamat, mint egy mellőzött szereplő, aki senkinek se fontos. Vissza szerettem volna kapni az anyukámat, mert ő szeretett engem és összetartotta a családunkat. Összetartotta apa barátait, mindenkit, aki csak fontos volt ebben a történetben.

– Hercegnőm – szólított meg egy lágy, dallamos hang. Felkaptam a fejemet, elnéztem a hang irányába és ledöbbenve vettem tudomásul, hogy az apám ül az ágyam szélén meglehetősen ramaty állapotban. De bejött hozzám! Kivételesen nem számított neki más, ez pedig sírásra ösztönzött. Apa lágyan az arcomra simította a kezét, hüvelykujjával megcirógatott. – Hogy vagy? – kérdezte halkan, halványan elmosolyodva. Arcán látszott a végtelen fáradtság, valamint az, hogy még mindig van drog a szervezetében, a szemeiről nem is beszélve, viszont velem volt, nem máshol.

– Megvagyok – válaszoltam szűkszavúan, tétován megérintettem az arcomon lévő kézfejét. A bőre meleg volt és selymesen sima, lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam.

– Azt látom – kuncogott fel, viszont ez a hang hamar el is halt. – Komolyan kérdeztem. Szeretném tudni, hogy vagy, ha már egyszer ennyire elszúrtam az apaságot és konkrétan megkeserítettem az életedet. Erre nincsen bocsánat, hiszen észnél lehettem volna, de megvolt az okom rá… arra viszont nem, hogy magadra hagyjalak, mert neked ugyanúgy nehéz volt, mint nekem. Sőt, talán még annál is nehezebb, mint hittem volna, mivel az anyukádról van szó – ömlöttek belőle a szavak. Rá tekintettem, pontosan azokkal a kék szemekkel, amelyeket tőle örököltem. Külsőleg teljesen rá ütöttem, csak a viselkedésem volt olyan elméletileg, mint anyué.

– Apa, megbocsátok – suttogtam, teljesen komolyan gondolva minden egyes szavamat. – Kezdjük tiszta lappal. Anya is ezt szeretné. – Elmosolyodott, széttárta a karjait, én pedig amennyire tudtam, teljesen hozzásimultam, ő pedig melegen átölelt. Olyan igazi apásan, védelmezően, s ittam a felém áradó szeretetet. A pityergésről nem is beszélve, mikor megéreztem, hogy nyom egy puszit a homlokomra.

Elfelejteni ugyan soha nem fogom, amit megéltem, mégis eltemethettem saját magamban. Itt volt nekem apu, akinek számítottam. Nincs több rosszmájú Jason, Eleanor, s nincs több irigység, amikor látom, hogy a féltestvéremmel többet foglalkozik, mint velem. Talán minden jóra fordul, apa elhagyja a drogot és Eleanort, képesek leszünk teljes életet élni. Őszintén reménykedem benne.

*

Csodálattal tapasztaltam, hogy mégis mennyit tud érni az, hogy valaki az egykori One Direction tagja volt. Eddig az árnyoldalait tapasztaltam csak meg, valamint többoldalas szitokáradatot volt részem elolvasni, amiben el lettem könyvelve egy idióta baromnak és az anyámat is olyannak hordta le, hogy kedvem lett volna úgy elintézni, mint azt a szarházi Jasont az iskolában, most viszont rá kellett döbbennem, hogy ezt lehet jó célokra is használni. Mint például arra, hogy hirtelen gyógyultnak nyilvánítsanak és nem kis fájdalommal ugyan, de eltávozhassak a kórházból, hogy otthon épüljek fel.

Apámba szó szerint beleköltözött az ideg, mikor mondtam neki, mi történt. Elhatározott szándéka volt az, hogy felkeresi a fickót és addig veri, míg nem úgy érzi, ennyit megérdemelt, s erről csak úgy tudtam lebeszélni, hogy a szokásos lelki terrort használtam, mint például „apa, ha megvered, szarabbul fogom magamat érezni” és „ha ezt teszed, soha nem bocsátok meg neked”. Egyiket se gondoltam komolyan, de örömmel vettem tudomásul, hogy legalább hat.

A belőtt állapotának hála gyalogoltunk, mert kocsiba nem ülhetett és nem volt nála pénz taxira. Nálam ugyanez volt a helyzet, vagyis egy fityinget se tudtam volna kicsavarni magamból, így maradt a lábbusz. Nem bántam, mert ugyanekkor kiszellőzött a fejem, valamint több időm maradt beszélgetni az apámmal és bepótolni mindazt, amiről eddig lemaradtunk.

– Úgy tervezem, elválok Eleanortól – vázolta fel a terveit, amit majdnem örömujjongással fogadtam.

– Csak nem? – Gyakorlatilag láttam magam előtt, ahogy megcsillannak a szemeim és elröhögtem magamat. Apám velem együtt nevetett, szorosabban ölelt magához és kaptam egy puszit a fejem búbjára. Felsóhajtottam. Annyira jól estek ezek az apró gesztusok. – Örülök, hogy visszatértél hozzám, apu – néztem fel rá.

Elmosolyodott, megdörzsölte kedveskedően a karomat, észlelve, hogy hidegebbre fordult az idő. Mindketten a járdára meredtünk. Nem tudtunk hirtelen mit mondani a másiknak, tehát maradt a csend, amely kivételesen nem volt kínos, pedig ezt várta volna az ember egy ilyen szituáció után. De nem. Kellemes béke volt ez, amelynek minden másodpercét kiélveztem.

Visszakaptam. Boldog voltam, eszméletlenül. Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mindez megtörténik velem és remélni mertem, hogy mindez nem csak álom, hanem a valóságban is megtörténik. Annyira vártam már ezt…

A következő pillanatban egy futó, az időjáráshoz mérten alulöltözött, alig tizenhat éves lányt pillantottam meg. Hosszú, barna haja csak úgy lobogott utána, bőrének bronzbarnasága elképesztett. Londonban azért nem rohangálnak napbarnított lányok, éppen ezért volt fura számomra a látvány, s talán ezért pásztáztam tovább a tekintetemmel az apró termetű lányt, akinek a tekintete egy pillanatra felém villant.

Elképesztő zöld íriszek. Lefagytam, magammal rántva az apámat, aki a lányt észre se vette. Éreztem magamon a furcsálló tekintetét, én tétován böktem arra a lányra, aki megtorpant és hatalmas szemekkel nézett felénk. Gyönyörű volt… túlságosan is. Valamilyen erő sugárzott belőle, amely elbódított teljesen és nem engedte, hogy elvigyem róla a tekintetemet. Olyan volt, akár egy angyal.

A szájával tátogott valamit, majd őrült iramban kezdett el felénk rohanni, amitől megrémültem, de mint kiderült, nem támadó szándékkal közeledett felénk. Nem láttam az arcán annak semmiféle nyomát, csak elképedve néztem, ahogy az apám nyakába ugrik és zokogva átöleli. 

Huszonegyedik: Halhatatlan angyal

Nem tudom, pontosan ki volt jobban lesokkolva: én vagy esetleg a felém tornyosuló szőkeség, akinek láttán összezsugorodott a gyomrom, s emlékképekként rémlettek fel előttem kínzásának minden egyes másodperce. Pontosan ugyanúgy, mint mikor halandó voltam és rémálmokként gyötörtek ezek a pillanatok, s akárhányszor felébredtem, éreztem a fájdalmat, mint akkor és rettegtem, hogy ez újra megtörténhet. Most pedig, tessék. Egy nálam hatalmasabb gonosz lény, Esther, meg akart ölni, erre Becky feltűnik, mint derült égből villámcsapás és csak úgy megmenti az életemet.

Azonban benne is küzdöttek az emlékek, nem csak bennem. Ajkai résnyire nyíltak el, szikrázó kék szemei hitetlenségről tettek tanúbizonyságot. Láttam, ahogy megremeg a keze, az arcán végigfut egy grimasz, mely elárulta félelmét, hiszen nekem elméletileg halottnak kéne lennem és a föld alatt kéne a kukacokkal társalognom nem éppen hosszú nyúlt életemről, ami azért, valljuk be, eléggé izgalmas volt, még ha nem is fenékig tejfelként éltem meg minden egyes kalandot.

Abban is biztos vagyok, hogy félelmetesnek látott. Melyik ember ne rémülne meg egy olyan erős kisugárzású, kicsit dühös angyaltól, mint én? Oké, ez nem egoizmus, de azért mégis. A föld alatt kéne nyugodnom, sehol sincsenek a hegeim, olyan vagyok, mint újkoromban, mert Perwollal mostak… na. Lényeg a lényeg, elértem egy bizonyos hatást, ami nem biztos, hogy pozitív, főleg a kinézetem miatt.

Feltápászkodtam pillanatok alatt, hagytam, hogy egy pillanatra elöntsön az angyali energia, amit eddig visszafogtam. Végigjárta minden egyes porcikámat, kifejtette gyógyító hatását, így alig pár másodperc múlva nem éreztem se a hideget, se a meleget és a fájdalom, ami ért, az is csak a múlté volt. Igaz, badarság volt kiengedni ezt a fajta erőmet pont Becky előtt, de azt hiszem, ezek után már a legdurvább dolog se tudná sokkolni.

– Akarom én tudni, hogy kerültél ide? – szólalt meg remegő hangon. Bátorsága ellenére remegett, akár a nyárfalevél, éreztem a tartását velem szemben. Sikoltva menekült volna előlem, ha nem tudná, mi is vagyok valójában és azzal is tisztában volt, hogy nem bánthatok embereket. Kivéve, ha olyan bestiává akarok változni, mint Esther.

Megráztam a fejemet, úgy döntöttem, nem avatom bele a küldetésembe. Ezzel egyedül kell megbirkóznom és nem hinném, hogy a Szent Angyal tárt karokkal fogadna, ha kiderülne, hogy embereket is belevontam a dologba. Habár, így sem lesz túlságosan boldog, mivel több ember előtt is megmutatkoztam valódi mivoltomban, ámde más választásom nem volt. Louis-t csak így menthettem meg, így visszaadhattam a lányomnak az apját, aki többé nem fog magába zuhanni. Most esélyem se volt, mivel Esther erősebb volt nálam, s erőszakkal vette el a nyakláncomat, ami engem illet.

– Maradjunk annyiban, hogy kösz a segítséget – néztem egy hamis mosoly kíséretében a szemeibe, majd a cipőm orrával megböktem Esther eszméletlen testét, amely kiterült a padlón. Nem mozdult, így átfordította a hátára, lehajoltam és levettem róla a nyakláncot, ami az én tulajdonomat képezte jelen pillanatban. Zsebre vágtam csupán, mert nem akartam az előttem álló szőkeséget még inkább az őrületbe kergetni, mondjuk, megérdemelte volna azok után, amit tett. – Amúgy ki hívott ide? – kérdeztem felnézve rá, ugyanis kételkedtem abban, hogy csak úgy erre járt és véletlenszerűen segít rajtam.

– Eleanor. Sikoltozva követelte, hogy segítsek a hirtelen megjelent őrangyalnak. Onnantól kezdve sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dologban, ugyanis róla már régebben tudtam, mint hitte volna. Csak éppen az marad rejtély számára, hogy ő magát buktatta le, miközben azt hitte, hogy kutakodtam utána – magyarázta, az állával Esther felé bökött. – Amúgy Frewer, tényleg őrzőnek csaptál fel? Nehezen tudom rólad elhinni – mért végig becsmérlően, és igen, a régi Rebecca Wright, akit hiányoltam, megérkezett. Pontosabban annyira nem hiányzott.

– Mindjárt mesélek, csak kerüljünk távolabb tőle. A hideg kiráz, ha ránézek – intettem a kezeimmel, kapva az alkalmon gyorsan elhagytam a helyiséget, ahol az eszméletlen gonosz feküdt. Halni nem halt meg, mivel mindannyian halhatatlanok vagyunk egy bizonyos határig, őt pedig a sötét mágia tartotta életben, ez pedig létezett ebben a világban is. Engem a tisztaság leng körül, ami fogyatkozóban van ezen a Földön, így veszélyben voltam. Mondhatni, hogy felkerülhettem volna a veszélyeztetett fajok listájára, ha állatszámba veszik az angyalokat. – Tehát – mondtam sétálás közben, nagy lazán kitártam a bejárati ajtót és kitessékeltem az utcára. Ő nem kicsit lepődött meg, mikor látta, hogy felvállalom önmagamat és kilépek utána mindenféle varázslat nélkül a járdára. Na, igen. Ha már szabályt szegünk, akkor élvezzük ki a dolgot. – nem vagyok őrangyal. Az csak szeretne lenni mindenki odafent. Maradjunk annyiban, hogy az én szakmám a végrehajtó angyalság. Nem valami fényes munka, de jobb, mint a semmi, tekintettel arra, hogy rugalmas munkaidő, emberekkel foglalkozok és nincsen honvágyam, ha éppen fent vagyok – magyaráztam neki lelkesen zsebre dugott kezekkel, Becky bólintott egyet.

– De, ha… jól végzed a munkád, akkor lehetnél az? – nézett rám hatalmas szemekkel. Nagyot nyeltem. Most miért is fecsegem ki neki az angyalok titkát? Megőrültem én?! Az összes életemet elveszik, ha így folytatom tovább! Nem mondhatom el neki, különben a nagyobbnál még nagyobb bajba kerülök, s nem hinném, hogy kegyesek lesznek hozzám odafent. Nem mintha ők törnék magukat, hogy vigyázzanak rám, de mindegy. Minden szabályszegésnek van határa… Daphne, Noreen, akárki is vagyok én, legyél jó kislány…

– Ha nagyon akarok, igen. Viszont nagyon kemény meló. Éjjel-nappal felügyelet, és elég egy rossz lépés, s a védenced feldobta a mancsát. Nem szívesen lennék az emberek Őrzője. Körülbelül olyan, mintha önként jelentkeznél meghalni más keze által – fecsegtem továbbra is ész nélkül, legbelül egy vasdoronggal vertem a fejemet, miszerint nem lehetek ennyire idióta.

Daphne Linda Frewer, avagy Noreen, mint angyal! Szedd össze magadat, különben megnézheted saját magadat! Nem igaz, hogy nem tudok magamon uralkodni! Az tény, hogy lassan beleveszek, mivel nincs kivel erről beszélnem és ebbe a titokba hamarosan bele fogok rokkanni, ámde nem beszélhetek erről az első jött-mentnek, aki ráadásul egykoron az életemre tört! Lehet, hogy megváltozott, mert ha akart volna, az ominózus eset után tízmilliószor megtámadhatott volna, viszont soha nem tudni, melyik oldalnak dolgozik. Mert az tény, hogy megmentett, de az is lehet, hogy csupán információ reményében nem hagyta, hogy a Pokolban égjek el, akár egy darab benzines rongy. Nem mintha szükségem lenne emberi segítségre… s mióta kicsinylem én le az embereket? Nekem elment az eszem?

Nem szólaltam meg többet, ahogy ő sem, csak céltalanul mentünk előre a tömegben, s senki nem figyelt ránk. Senki nem sikoltott fel, hogy jé, engem ismer. Senki, az égvilágon senki. Olyan érzésem volt, mintha egy csendes helyre cseppentünk volna, ahol senki nem tudja, ki kicsoda.

Hamarosan ismerős helyszínre érkeztünk. Tudtam, hogy már jártam itt valamikor, viszont mintha az emlék kiveszett volna a fejemből. Ismerős volt a szél járása, az illatok, a fák, a lombok levelei, a házak… minden. Elcsodálkozva néztem mindent, ami új, mégis ismerős volt a szememnek, egészen addig, míg meg nem torpantunk egy még ismerősebb ház előtt.

Ökölbe szorult a kezem, némán követtem Beckyt. Azt szerette volna, ha követem be a házba, hogy aztán beszélgessünk egy kicsit. Nem tudom, miről, mindenesetre felkeltette a kíváncsiságomat és követtem be, egyenesen a lakásba, ahol egy illat csapott meg, melynek hatására ösztönösen hunytam le a szemeimet, annyira megbódított.

– Hazajöttem! – kiáltotta el magát Becky, hidegrázás futott végig rajtam. Visszatért az emberi énem. Az agyam tudta, hol járok, melyik padlón állok és ez kinek a tulajdonában van. – Édesem, egyben van még a lakás és Eleanor?

– Hát, azt hiszem, igen – jött a válasz, lépteket hallottam, s a parkettának a csikorgását.

Nem sokkal később felbukkant egy szőkés-barna üstök, hozzátartozó eszméletlenül szép kék íriszekkel. Szenvtelenül néztem rá, uraltam a vonásaimat, míg éreztem, hogy a fájdalom eddig soha nem érzékelt mértékkel önt el, s lassan egy jeges folyondár tekeredik a szívem köré és fojtogatni kezd. Kétségbeesett lettem, s reménytelenül hinni akartam, hogy csak álmodom.

Viszont ezek nem az én érzéseim voltak. Hanem az előttem álló, képzeletben szakadék szélén egyensúlyozó Niall Horané, aki meglátott igazi valómban. Halhatatlan angyalként, érzések nélkül.

Életjel

Őszintén szólva, kegyetlenül szégyellem magamat, hogy lassan két hónapja egyetlen árva szót sem írtam ehhez a történethez és annyit se mondtam, hogy fapapucs. Igazából már megtettem volna ezt a lépést hamarabb is, ámde általában szeleburdi professzorasszonyt játszok, így kimegy a fejemből, ha nem emlékeztetnek rá...

Tehát. Én élek, ahogy a történet is él, csak éppen a vasútnak, amit bejárunk ezzel a bloggal, az alján járunk. Nagyon. Mostanság kicsit leálltam az írással, mivel nemrég voltam nyelvvizsgázni, s eddig teljesen erre koncentráltam, arról nem is beszélve, hogy ez a nyaram sokkal mozgalmasabb volt, mint az előző. Kipurcantam, mondhatni, augusztus végére fáradtabb vagyok, mint június végén, az iskola befejeztével.

De, nem akarok mentegetőzni, elvégre, az embernek mindig akad tíz perce, hogy leírjon mondjuk két szót, vagy talán egyet, valóban ez a szótlanság az én hibám. És sajnálom. Nem szeretném, hogy csalódjatok bennem, habár lehet, hogy már párszor megtörtént ez, a tudtom nélkül, viszont nekem fontos, hogy higgyetek ebben a történetben és talán egy kicsit bennem is. Éppen ezrét nem fogom leírni azt a vakvilágba bele, hogy vége...

Mert ez egy be nem jelentett kis szünet volt.

HAMAROSAN VISSZATÉRÜNK.

Huszadik: Összecsapás

Huszadik rész! :)) Én személy szerint már vártam ezt, mivel olyanok benne a cselekmények, hogy kicsit kiélhettem benne magamat. Ráadásul van a végén egy jó kis csavar. Muhahaha.:$ Függővég feeling.:D

Jó olvasást!:)

Tehetetlenül vágódtam neki a legközelebbi szekrénysornak. Próbáltam a lábaimmal és a kezeimmel fékezni a becsapódást, reménytelenül: szisszenve vettem tudomásul a gerincem mentén felkúszó fájdalmat, azonban a fejemet előre hajtottam, nehogy elájuljak akár egy pillanatra is. A hosszú, barna hajam előre hullott, a cipőm talpa csikorgott a parkettán, hosszú, fekete csíkot hagyva maga után. A karom lüktetett, megráztam őket, gondolván, hogy a fájdalom majd ennyitől ki tud belőle repülni. Csalódnom kellett, ámde ez nem az a pillanat volt, mikor Esther elé kellett volna rogynom és kegyelemért kellett volna könyörögnöm. Majd ő megteheti ezt a Szent Angyal előtt, sőt, akár előttem is, mivel rangban még mindig fentebb való vagyok nála.

- Csak ennyire futja tőled? – gúnyolódtam. – Kezdem azt hinni, hogy valójában egy erőtlen kis senki vagy, akinek csak a szája nagy. – Esther felmordult, felém futott. Éppen az utolsó pillanatban tértem ki előle, ő pedig felkenődött oda, ahol még én voltam az előbb. – Mondom. Nyisd ki a szemed! – vigyorogtam rá a bosszús lányra, aki egy dühödt sikoly kíséretében dobta hátra szőke haját, felém fordult és rám szegezte pokoli szempárját.

Álltam a tekintetét, miközben az egyik kezemet óvatosan hátracsúsztattam. Intettem a pontosan hátam mögött álló Eleanornak, hogy itt az idő, most vagy soha. A védencem túlságosan hangos futó léptekkel hagyta el a helyiséget, s még hallani lehetett a bejárati ajtó csapódását. Oldalra billentettem a fejemet és kérdően meredtem rá.

- Nem zavar, hogy éppen most szökött meg Eleanor? Vagy már úgy érzed, hogy elég volt az álnok kígyó szerepéből? – Az alsó ajkába harapott dühében. Éreztem a körülötte tomboló érzelmeket, jelen pillanatban akár egy vasrudat is képes lett volna kettétörni. – Milyen kár. Pedig már réges-rég belefásultál ebbe a szerepbe. Még önmagadat sem kell már megjátszanod. – A bizsergető érzés végigjárta a testemet, felkészülve Esther következő lecsapására.

- Fogd be a pofádat, különben esküszöm, kitépem a nyelvedet! – sziszegte a fogai közt a szőke szépség, majd dühödten hátat fordított nekem és kiigyekezett a szobából. Nem engedhette meg magának, hogy Eleanor megszökjön, hiszen akkor a Szent Angyal a pokolba zárja, mivel felfedte a titkunkat. Engem ez egy cseppet sem érdekelt, csak az, hogy védtelenné vált előttem, hangtalanul kezdtem el rohanni felé. Mikor elég közel jártam hozzá, dobbantottam egyet a lábammal, s ráugrottam Estherre.

Arccal előre esett, de ez előtt még megragadtam az alkalmat, az ujjaim a torkára fonódtak, s szorongatni kezdtem. A démoni angyal alattam nyögve kezdett fuldokolni, s csapkodni. Óvatosan álltam fel róla és fordítottam meg a torkánál fogva. A biztonság kedvéért ráálltam mindkét kezére, s úgy bámultam bele az éjfekete szemekbe, amely teljesen magába szippantotta volna az embert. Régen úgy tartották, hogy a démonok így szívták ki az emberekből a lelket, mivel egyszerre bilincsel le és ragad magával, így tökéletes alkalom nyílik arra, hogy észrevétlenül kiszipolyozzák azt, amiből táplálkoznak.

Rettegett tőlem. Láttam saját magamat a szemei tükröződésében. A saját, zöldessárga szemeim gyilkosan csillogtak, hosszú, kócos hajam pedig előre lógott, azt a hatást keltve, hogy egy félelmet nem ismerő szörnyeteg vagyok. Arcomon az elszántság látszódott, ugyanekkor megvillant emellett egy adag harag és mindent elsöprő vágy. A vágy, miszerint én magam láncoljam le a pokolba ezt a személyt, hogy több szenvedést ne okozzon az embereknek.

- Milyen érzés alattam tanyázni, hm? Ugye, hogy nem valami szívderítő érzés? Remélem, azért tudod, hogy egy rossz mozdulat, s az agyadat el fogja lepni a tiszta fehérség, s kiolvasom minden érzelmedet, egészen az ájulásig. Jaj, csak nem félsz attól, hogy mindent meg fogok tudni rólad? – döntöttem oldalra a fejemet, szánakozó arckifejezést felvéve. – Egyem meg a szívedet. Vajon mit titkolhatsz? Az egyszer biztos, hogy belebuktál a feladatodba, s mérhetetlen keserűség mardos emiatt, de mennyi minden rejtőzhet még ebben a buksiban. Biztos van egy sarok is, amiben én lakom, még emberként. Hadd találjam ki: biztos benne volt a kezed, hogy elraboljanak és megkínozzanak, sőt, még te magad tápláltad belém az ellenséges érzelmeket, mikor csak úgy szótlanul leléptem. Tökre gáz, hogy csak hat évig tartott ki az a löket – csóváltam meg a fejemet, Esther felém köpött. – Mi ez, valami bukott angyali jelbeszéd? Nem levegőért kéne kapkodnod inkább? Mert elég szépen szorongatom azért a légcsövedet – mosolyodtam el gyilkosan.

Mozgolódást hallottam a nappali felől. Érdeklődve kaptam fel a fejemet, s átkoztam Eleanor-t, aki ezek szerint visszatért, ahelyett, hogy olyan gyorsan szublimált volna, ahogy csak tudott. Elégedetlenül morogtam a nem létező bajszom alatt, s éppen visszafordítottam volna a figyelmemet Esther felé, mikor Ő kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, meglendítette a lábát és a gyomorszájamba mélyesztette a térdét.

Hangosan nyögve léptem le a két kezéről, az ujjaim lecsúsztam a torkáról és tehetetlenül szorítottam oda, ahol ért az ütés. Esther villámgyorsan felpattant, még mielőtt ott tartottam volna a fájdalom ködén át, s két kézzel lelökött oda, ahol az előbb még ő feküdt. Képtelen voltam megakadályozni, hogy védjem a fejem hátsó részét, egy hangos koppanás és puffanás kíséretében terültem ki a parkettán. A látásom egy pillanatra teljesen elhomályosult, szorító érzést éreztem a csuklóimnál, annál fogva szétfeszítette a karjaimat. Rátelepedett a lábamra, nem tudtam sehogy se védekezni, csak mentálisan.

- Remélem, nem veszed zokon, hogy közbevágtam a kis akciódba, azonban rühellem, ha valaki olyanokról papol, amit egyáltalán nem ért. Ne felejtsd, én már a tizennyolcadik századtól létezem, azonban te csak egy huszonegyedik századi kis némber vagy, aki azt se tudja, hova köpjön. Angyal vagy, azt értem, mégis ugyanolyan átlagos vagy, mint a többi. Nincs benned semmi érdekes, ez által nem is értem, miért vagy olyan nagyra magaddal. Meg kell hagyni, az eszed a helyén van, logikával is rendelkezel, de attól még te nem leszel a Mindenható – vigyorgott rám. – Nos, hogyan öljelek meg? Fertőzzelek meg a Sötétséggel, s abba pusztulj bele? Égesselek el a Pokol tüzében? Szabadítsalak meg a tündi-bündi kis szárnyaidtól, hogy soha többé ne repülj vissza a Mennyországba, s idelent dögölj meg, mint ember? Hm-hm, mennyi lehetőség… - mosolyodott el. A szemei furán megcsillantak. – Ha nem bánod, nem most döntöm el. Szeretem, ha az áldozatom halálra izgulja magát a halála előtt – hajolt hozzám közelebb. – Most pedig elszórakozom veled egy kicsikét. A többi közel sem volt ennyire harcias, mint te. Ők ilyenkor már rég feladták.

- A többi? – visszhangoztam.

- Miért, szerinted most kezdtem? – kacagott fel hitetlenül. – Ugyan már, egészen a tizenkilencedik századtól kezdve pusztítom a jó angyalok népségét, mert egyszerűen nonszensz, amit hisznek magukról. Tudom, nem képzelnéd el rólam, hogy már lassan több száz éve élek, mert a beszédemből nem szűröd le, mivel hajlamos vagyok a tanulásra. Tudod, tökéletes beolvadás… igaz, te most össze lehetsz zavarodva, azonban elárulok neked valamit. – Közelebb hajolt hozzám. Kerek szemekkel bámultam vissza rá. – Nemrégen, még jó pár évvel ezelőtt a fehér angyalok közé tartoztam. Ahogy több száz évig, tettem a szépet és észrevétlenül öltem meg egy-egy áldozatot. Senki nem vette észre. Viszont itt jött Eleanor szerepe, s belebuktam, és éreztem, itt az idő megmutatni, ki is vagyok én valójában. A Szent Angyal persze nem tehet semmit. Érinthetetlen vagyok számára. Ő túlságosan tiszta, míg én túlságosan is sötét vagyok, éppen ez a poén benne.

- Én viszont meg tudlak ölni – közöltem szemrebbenés nélkül. – Semmi nem akadályoz abban, hogy megérintselek, sőt, még jót is tennék, ha eltűnnél a Föld felszínéről az én kezem által. De tudod mit? Ölj csak meg. Legalább lesz társaságod, miután a szellemem fog kísérteni, beleszállhatok a fejedbe, hogy pusztító kínt okozzak neked, s elérem, hogy te magad kérd az első szembejövőtől, hogy öljön meg. – Esther megcsóválta a fejét, mintha nem hinne nekem. – Nem hiszed el? A te bajod. Én megígértem neked.

- Fogd be a pofádat – villantotta ki a fogait, próbált azzal fenyegetni, hogy megharap. Milyen jó már, hogy nem lehet odafent kapni Tetanusz oltást… erre nem gondolnak? Basszus, itt fekszem egy gonosz bukott alatt, aki éppen azt találgatja, miként nyiffantson ki, s nem képesek megemelni a potrohukat, hogy megmentsenek. Vagy ennyire magamra lennék utalva?

Léptek zaja ütötte meg a fülemet. Kezdetlegesen megfeszültem, azonban rögtön pár másodperccel azután el is lazultam. Úgy tűnt, mintha Esther nem hallaná, hogy közeledik felénk valaki és én nem is vezethetem rá erre. Biztos vagyok benne, hogy ez a nőszemély tökéletesen egyedül van, s az a valaki, aki jön, segíteni fog nekem.

Megeresztettem egy vigyort. A szőkeség rám vicsorított, egy adag morgás kíséretében, az eltorzult vonásaival állatiasnak hatott számomra. Kiveszett belőle a jóság és a maradék emberiség. Ez a lány teljesen odaveszett, elragadta a mindent felemésztő gyűlölet, s ez megfertőzte a lelkét és a testét. Menthetetlen volt.

Egyre közeledett az illető, átkoztam, amiért ilyen nagy zajt csap. A félelemtől hevesen dobogott a szívem, az ereim megteltek adrenalinnal, próbáltam magamat kihúzni Esther teste alól, nem sok sikerrel. Biztosan tartott, s felfigyelve a szabadulási kísérletemre, valósággal odaszegezett a padlóhoz.

A következő pillanatban pedig rám hanyatlott, elvesztve az eszméletét. Ledöbbenve néztem fel a felettünk ácsorgó kócos, szőke hajú lányra, akinek a kék szemei vadságot árasztottak felém. A kezében egy nem éppen könnyű követ tartott, kicsit félve tette le a földre, s meredt rám.

Becky.

Első: Kiindulási pont

A levegő szinte megfagyott köztünk, amint kimondta ezeket a szavakat a Szent Angyal. Farkasszemet néztem vele, miközben az érzelmeim kavarogtak bennem: egyszerre éreztem a mérhetetlen örömöt, hogy láthatom őket, de a kétségbeesésen se tudtam úrrá lenni. Miért pont engem küldenek erre a küldetésre? Hiszen tudhatnák, hogy nagyon sok közöm van ezekhez a srácokhoz! Túlságosan is nagy a lebukás veszélye, aminek súlyos következményei is lehetnek.

Hirtelen sugallta a szívem és az eszem nekem egyszerre, hogy erre nem állok készen. Még nem. Nem tudtam csak úgy lerepülni, felvenni egy másik személy alakját és eljátszani a jóságos Teréz anya szerepét. Másoknál ment, több embert is segítettem már a boldogsághoz, de itt? Az emlékek még mindig bennem élnek, tudom, hogy az önmegtartóztatásom kemény munkába fog kerülni, hiszen minden pillanat ott lesz, hogy végre megrázzam őket: hé, itt vagyok, csak egy másik testben! Ne szomorkodjatok, sokkal jobb így nekem!

– S ha nem fogadom el a munkát? – hallottam saját magam remegő, cérnavékony hangját. Próbáltam sokkal magabiztosabb lenni, főleg így a Főnökkel szemben, de nem ment. A szituáció elvette minden erőmet, amely bennem lakozott, de csak lelkit. Fizikailag még mindig képes voltam átdobni egy embert a termen mindenféle izzadtság nélkül.

A Szent Angyal szemei egy pillanatra kitágultak, mikor meghallotta a kérdésemet. Ritkán találkozott ezek szerint ellenállással, de amint láttam pimasz mosolyát az arcán, tudtam, hogy nem én vagyok az első, aki felteszi neki ezt a kérdést. S abban is biztos voltam, hogy semmi jót nem fog ígérni nekem, ha megszegem az ígéretemet, miszerint a mandátumáig szolgálni fogom őt.

– Nos, Noreen, szerintem tisztában vagy azzal, hogy mi következne be. Szépen elvennénk az erődet, majd társulnál a magatehetetlen népséghez, akik csak a hajukat tépve nézik, hogyan rontják el az életüket a szeretteik. Gondolom, egyáltalán nem szeretnél közéjük tartozni – mondta, a tekintete kegyetlen volt, nagyot kellett nyelnem. Váratlanul vált ijesztővé számomra a helyzet, a mellettem lévő férfi azonban élvezte, hogy szinte remegek az idegtől. – Ahogy látom a reakciódat, így van. Tehát, – csapta össze a kezeit. – mégis mit állsz még itt? Eridj-eridj, nyomás dolgodra! – legyezgetett felém kezeivel.

A férfi erős szorítása a karomon rángatott ki a kábulatomból. Felszisszentem, de a fájdalmas nyögést magamban tartottam, nem akartam örömet okozni azzal, hogy kimutatom a gyengeségemet. Ehelyett az őr csuklójához kaptam, könnyedén lefeszítettem az ujjait a felkaromról, majd az államat felszegve kihúztam magamat, hátat fordítottam és elindultam az ajtó felé.

Lépéseim visszhangoztak a teremben, az őr mellettem hangtalanul lépkedett, amely csodálatra volt méltó, már ami a méretét illeti. Én közel sem tudtam ilyen hangtalanul menni, mindig hatalmas lármát csaptam, amerre csak jártam.

A kilincs felé nyúltam, s már nyitottam is volna ki a hatalmas kovácsoltvas kapuszerűségű ajtót, mikor ismét meghallottam az Úr hangját, azonban sokkal közelebbről, mint azt sejtettem. Nem érzékeltem, ahogy mögém került, ez pedig rettentően bosszantott, tekintettel arra, hogy bármikor kaphatok egy olyan megbízatást, hogy legyek valaki őrangyala. Egy őrangyalnak pedig ébernek és figyelmesnek kell lennie, viszont én, ahogy elnézem, egyik erénnyel sem rendelkeztem, pláne úgy, hogy az érzékeim nagyon kiélesedtek.

– Egy valamiről megfeledkeztem, mivel kérdésed váratlanul ért. – Megmerevedtem, lassan fordultam felé és néztem ismét mélyen a Szent Angyal szemeibe. Ezt a szabályzat szigorúan tiltotta, hallottam, ahogy az Őr lélegzete elakad, valószínűleg az előző farkasszemezésről lemaradt. Már-már védekező pozícióba pördítettem magamat, mikor az Angyal ismét megszólalt: – Michael, ne! Ez a lány még újonc, még nincs tisztában a dolgokkal. Az angyali jelleme se forrt ki igazán.

Felvontam a szemöldökömet, igazán nagy késztetést éreztem magamban arra, hogy ismét megszólaljak, de a józan eszem tiltakozott ez ellen. Attól tartottam, hogy valami olyasmit találok mondani, ami miatt pórul járhatok. A hibázást azonban nem engedhettem meg magamnak, szóval csak csendben vártam.

- Noreen, nyilván te is értesültél a hírekről, miszerint az emberi lények szervezete igazán nehezen viseli el az angyali lelket, így nem kockáztathatjuk meg, hogy a te tested is időközben meghaljon. Éppen ezért drága dolgozóink egyike kifejlesztett egy nyakláncot, amelynek segítségével könnyedén azzá válhatsz, akit meg akarsz személyesíteni. Ezt szeretném neked hivatalos keretek közt átadni – nyújtotta ki a kezét, s egy döglánc szerűség jelent meg a markában. – Azonban nagyon vigyázz rá! Rendkívül fontos és egyedi darab, csak egyetlenegy van belőle…

– S miért pont én kapom? – csúszott ki a számon a kérdés, kicsit gyorsabban szippantottam egyet a levegőből, mint kellett volna, amikor rájöttem, hogy balgaságot kérdeztem, valamint közbevágtam a Szent Angyal beszédébe, amely szintén nem szabad.

– Mert neked most nagyobb szükséged lesz rá, mint hinnéd! – jelentette ki az Úr, odalépett elém. Én engedelmesen lesütöttem a szemeimet, pár másodperc múlva pedig a lánc ott lógott a nyakamon. – Jó utat a Földre, Noreen! – mondta halk hangon, pont úgy, hogy csak én halljam, majd egy hűvös érintést éreztem a kezemen, s a sötétség magába szippantott.

*

Félig lehunyt, félig nyitott szemekkel szippantottam be a számomra csípősnek ható londoni levegőt. Egy cseppet sem változott, legalábbis az én hasonlítási alapom szerint, habár az már évekkel ezelőtt volt, a halálom előtt pár nappal. Azóta nem jártam itt, mivel a küldetéseim leginkább Ausztráliába szóltak, most volt az első alkalom, mikor angyali testtel járok Angliában.

A járda közepén álltam, így kénytelen voltam kinyitni a szemeimet. Több ember is meglökött már, de mivel láttam is, a megrökönyödött tekinteteket is éreztem magamon. Pontosan nem értettem miért, hiszen, ha jól tudom, akkori teljesen emberi külsőm van, nem pedig úgy nézek ki, mint egy UFÓ. Már ha a nyaklánc remekel, ahogy az elvárható.

Lenéztem magamra: először a hosszú lábaim ütöttek szemet. Emberként és angyalként is tömpe magasságú voltam, sosem emelkedtem ki a többiek közül, már ami a magasságot illeti. Ezért is volt furcsa, hogy meglehetősen magasabban tekintettem a környezetemre, de egyáltalán nem bántam.

Oldalra néztem, pont egy kirakat üvegével találtam magamat szemben, kitűnő lehetőséget nyújtva arra, hogy végigmérjem teljes egészében magamat: a lábam csakugyan hosszú volt, a hajam szőkés-barna, pont úgy, mint eredeti énemnek, a szemem színe világító kék, s a bőröm, szokatlanul egy londoni emberhez, napbarnított. A szinte tökéletes lábaimat egy szürke csőfarmer takarta, felül egy fehér ujjatlan topp volt, míg a lábaimon a felsőmhöz passzoló színű Converse.

Converse… az idejét nem tudom már, hogy mikor hordtam magamon utoljára cipőt. Mostanában eléggé elhanyagoltak, már ami a Földön járást illeti, odafent pedig mezítláb kell járni, éppen ezért döbbennek le, mikor a lépteimmel hatalmas zajt csapok az amúgy nyugodt részen. Ebből következtetve Csörtető Noreen a gúnynevem, amivel igyekszem nem foglalkozni, mivel rettentően bosszant.

Egyedüli kiegészítőként csak a nyakláncom volt rajtam, amit félszegen megérintettem. Eddig tökéletesen működött, remélem, nem éppen a küldetésem közepén fog befuccsolni. Azt hiszem, nem igen úszom meg ép bőrrel, ha… lelepleződöm a fiúk előtt.

Muszáj volt egy mély lélegzetet vennem, még mielőtt kitört volna rajtam a pánik. Egyáltalán, semmilyen terv nem volt a fejemben. A Szent Angyal nem éppen a tanácsosztásáról volt híres vagy éppen arról, hogy kidolgozott stratégiával bocsássa szabadon a dolgozóit. Mindent nekünk kellett kitalálnunk. Minden hibánkat, amit elkövettünk, nekünk kellett rendbe hozni. Szinte minden a mi kezünkben volt.

Csupán egyetlen információ birtokában voltam, amit így utólag sugalltak meg nekem a fent lévő angyalok. Csak ezt tudtam használni kiindulási pontnak: a lány, akit most imitálok, Elena Tomlinson legjobb barátnője.