Epilógus

Mert megérdemlitek.:)

Az ember, ez esetben angyal, azt hihetné, hogy amikor szó szerint hátba lövik és ennek következtében újra befejezte a földi pályafutását, akkor legalább lehet pár percig nyugta. Persze, ha ilyen reményeket dédelgetek magamban, biztosan bebizonyítja valami, vagy valaki, hogy minden reményem hiábavaló és még esélyt se adnak rá, hogy az előzőleg történteket feldolgozzam.

Nem mintha szükségem lett volna rá. Természetfeletti lény voltam, akinek nem voltam érzései és a halált csak hírből ismerte. Nem voltam más, csupán egy valaki, aki felépíthet, vagy éppen romba dönthet egy világot, ha úgy legyinti a kezét. Én nem akartam soha ilyen sorsdöntő szerepbe kerülni, nem szerettem azokat az átkozott küldetéseket, amelyekre küldtek, ámde a gondolat, hogy a szeretteim közelébe lehetek, elvette a maradék józan eszemet. Az már egy másik tény, hogy világéletemben hiperaktív voltam és soha nem bírtam megülni a hátsó felemen, s ennek köszönhetően hoztam magamra állandóan a bajt.

A „halálomat” követően jó pár percig a nagybetűs Semmiben tékozoltam. Ismerős volt már a hely, az előző esetnél, ezekben a másodpercekben dől el, hogy hova kerüljek: a mennyország vagy a pokol kapujába. Meg se lepődtem volna, hogyha a Szent Angyal gondolkozás nélkül az utóbbit választja számomra, mondván, úgyis tudom, mi a dolgom. Visítva tűrjem, ahogy azok a cuki kis lángnyelvecskék csiklandozzanak.

Változott a szín: először a feketeség vakított meg, majd az utána következő fehérség. A mennyországba kerültem. A kapu boltíve lassan rajzolódott ki, a sajátos berendezése pedig ez után szépen lassan bontakozott ki. Hallottam valami csörgésszerűt, én viszont nem foglalkoztam vele: jobban lekötött az a csodálat, hogy ismét ide kerültem. Ezek szerint van még némi leszámolnivalónk…

A következő pillanatban nekem jöttek. Mármint nem a szokásos értelemben „bocs, hogy felborítottalak”, hanem igenis támadószándéka volt a hadműveletnek. A lábamat gyorsan fékezőállásba helyeztem, a karomat magam elé emeltem, úgy próbáltam hárítani a rám zúduló támadássorozatot. Az angyal igazán nem kímélt: ott próbált ütni, ahol ért, s azt se vette figyelembe, hogy nem szándékozom harcolni.

– Na, mi van? Az áruló még ütésre se tudja emelni a kezét? – üvöltött rám artikulátlanul, bennem pedig megfagyott a vér. Kicsit bután hangozhat, pláne úgy, hogy ahhoz mínusz jó néhány foknak kéne lennie, ámde komolyan ledöbbentett, amit hallottam. Áruló? Tehát annak tekintenek?

– Neked is üdvözletem – mondtam kissé nyersen, majd meguntam, hogy erőlködik és lendítettem a lábamat. A következő pillanatban már a hófehér padlón feküdt kitágult szemekkel. – Kedves a fogadtatás – mosolyodtam el gyilkosan, azonban mindketten tudtuk, hogy nem tehetünk kárt a másikban. – Hányan vannak még rajtad kívül?

A lány elvigyorodott, s nekem előre bökött. Felemeltem a fejemet és eliszonyodva konstatáltam, hogy tizedmagával érkezett. Ha van annyi eszük, s egyszerre támadnak, nem biztos, hogy ép bőrrel fogom megúszni. Ha árulónak kiáltottak ki, és a Szent Angyal is megpecsételte ezt a döntést, onnantól kezdve, ha a területükre lépek, elvehetik az utolsó lehetőségemet is, hogy éljek.

Habár az angyallét nem feltétlenül nevezhető életnek. Nincsenek emberi szükségleteid, nem érzel semmit (ami azért néha jól jön, ha beköszönt a szibériai fagy) és közben azon igyekszel, hogyha neked nem, akkor legalább másnak legyen egy szép élete. Az utóbbi nem feltétlenül rossz, főleg ha az önzetlenséget nézzük, ámde valljuk be, ha képes lennék érezni valamit, gyakorta törne rám az irigység, a féltékenység és ezeknek a társai. Azt látod, amit te soha a büdös életben nem kaphatsz meg többé.

Elléptem tőle, magam elé emeltem a kezeimet megadóan. Ők viszont rosszallóan megcsóválták a fejüket, mintha nem hinnének nekem. Mondjuk, volt ennek egy kis igazságalapja, mert amikor még kezdő voltam, én voltam az a tipikus komisz angyal, aki picit átejtette a többit. Most láthatom az eredményét: azt hiszik, így próbálom őket átverni, hogy kezdeti előnyhöz juthassak, ami nem is rossz ötlet.

– Nem is vagytok hajlandóak meghallgatni? – kérdeztem. Bólintottak. Ők nem igazán voltak beszédes kedvükben, inkább a gyilkos jelzőt választottam volna. – Még maga a Szent Angyal sem? Ez azért nem vall rá.

– Ne vedd a szádra Isten nevét, Áruló! – mondta dühösen az egyik. – Támadás! – kiáltotta el magát, majd rám támadtak.

A következő emlékképek igencsak homályosak számomra. Tudni kell, hogy az angyalok igazi ösztönlényekké válnak, ha a biztonságukról van szó, ámde ennek az az ára, hogy szinte semmire nem emlékeznek, ha túl vannak úgymond az „életveszélyen”. Annyi biztos, hogy olyan mozdulatokat produkáltam, amilyent eddig még sohase és még magam is meglepődtem azon az erőn, ami végigszaladt az ereimen. Emberek adrenalinnak hívják, én simán „vészhelyzet esetén jól jövő energiatartalékok felbukkanásának”.

Az utolsó angyallal meggyűlt a bajom. Jóval idősebb volt nálam, ez által tapasztaltabb is és mire levegőhöz kaptam, már a földhöz szorított. Azonnal kellemetlen emlékek tolakodtak a fejembe, ami főleg Estherrel volt kapcsolatos, viszont erre nem volt szabad gondolnom. Jelenleg a saját létem a tét, nem hagyhatom, hogy szó nélkül száműzzenek a pokolba, ami tényleg nem egy luxushely. Már ha valaki ismeri Dante által leírt Poklot, az már sejtheti, miféle kínzóhelyre szánnak engem.

– Rossz angyal voltál. Mehetsz égni, s még kiszabadítani se tudod majd magadat. Én pedig rendszeresen meglátogatlak, mert élvezet lesz nézni a kínt az arcodon. Ráadásul úgy, hogy még a nyamvadt családodat se sikerült megmenteni – nézett rám gyűlölettel teli szemekkel. Ő hogy képes így pillantani rám? Valószínűleg tudatában sincs annak, hogy az emberi énje erőt vett rajta.

– Nem is tudtam, hogy az angyalokon a vénséggel együtt a szadizmus is megjön – forgattam a szemeimet, s kihasználva a pillanatnyi dühét, ezáltal figyelmetlenségét, lelöktem magamról.

Felálltam, s figyeltem, ahogy a szado-angyal végigszánkázik a padlón. Nem sokkal, csupán pár méterre repült, azonban a pillantása mindent megért: vad düh csillant benne, és egy „a ménköves Pokolba veled!” ordítással felém vetette magát. Lazán kiröhögve léptem el az útjából és figyeltem, ahogy eszméletét veszti, amint összecsókolózik a fallal az arca.

– Tehát így végzed a dolgot: rám küldöd az angyalokat, a helyett, hogy meghallgatnál – néztem az ég felé, széttárva a karjaimat. – Biztos vagyok benne, hogy te is voltál érző lény, és te is úgy cselekedtél volna, ahogy én. Nem mindennap adatik meg valakinek, hogy esetleg újrakezdjen valamit és rendbe tegye azt, amit elrontott. Nyilván megérted, hiszen nap, mint nap hallgatod az imákat… de csak egy kérdésem van. Az angyalokét miért nem? Miért nem tudod őket is úgy kezelni néha, mint normál embereket? Nekünk is vannak rossz napjaink, elvétett lépéseink és esztelen cselekedeteink. Mi másak vagyunk, mint az emberek, de mégis: ha a Földre lépsz, elveszi az eszedet, s megjelenik benned egy gondolat: talán most változtathatunk azon, amit hagytunk magunk után. Én ezt próbáltam meg, viszont nem vihettem teljesen véghez: sőt, néha rosszabbítottam a helyzeten. Egy próbálkozást azonban megért… ha ezek után is úgy gondolod, hogy a Pokolban a helyem, hát legyen. De könnyen nem fogom magamat adni, mert ameddig él bennem a szeretet emléke, addig lesz erőm küzdeni.

Nem mondom azt, hogy feladtam. Mert nem. Utáltam küzdeni, s próbáltam a legdiplomatikusabb módszerhez folyamodni: imádkozás, Daphne módra.

Megnyílt alattam a föld. Sikítottam egy nagyot, a szemeimet ösztönösen lehunytam és még mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, egy gyors imát kezdtem el.

*

Madárcsicsergés… ebben az egyben biztos voltam, hogy hallottam. Meglepő volt, tekintettel arra, hogy a Pokolban kéne már olvadoznom a nagy hőség miatt, ámde, ahogy kinyitottam a szemeimet, a bárányfelhős ég tárult elém, amit néhol eltakart egy-egy fa lombja.

Mi a… Úgy ültem fel, mint akinek a gerince helyén rugó lenne és ijedten néztem szét. Egy londoni park kellős közepén feküdtem és a körülöttem lévő embereket nem igazán rázta meg, hogy hirtelen ott teremtem. Sőt, úgy néztek ki, mintha teljesen természetes lenne, hogy megjelentem, mint derült égből villámcsapás és éppen most kókadozok, mint aki egy hosszú álomból ébredt éppen.

Mellettem egy papírlap hevert. Megilletődötten kaptam oda és hajtogattam szét. Kecses kézírás díszelgett rajta, s innen már tudtam, hogy az égből küldték, a nélkül is, hogy megcímezték volna. Valamint kétlem, hogy lenne más égi eredetű élőlény ebben a parkban, már ha valaki nem teljesíti éppen a küldetését.

„Isteni kegyelem, ugye tudod, mit jelent ez? Azt, hogy most kivételesen kapsz egy utolsó utáni esélyt, de ez úttal, nem, mint angyal, hanem mint ember. Használd okosan a lehetőségeidet! Többé nem vagy az angyalok nemzetségébe tartozó, ott folytathatod az életed, ahol abbahagytad. Sok sikert!”

Aláírás nem volt, azonban kétség sem fért hozzá, hogy a Szent Angyal áldozott rám néhány másodpercet. Felnéztem a felhőkre, elrebegtem egy „köszönöm”-öt, a papírlapot gondosan visszacsomagoltam és belegyűrtem a zsebembe.

Reméltem, hogy még nem telt el olyan sok idő. Odafent nem úgy peregnek a percek, mint itt és ez aggasztott. Ha túl későn érkezem meg, hiába kaptam vissza az emberi életemet. Újrakezdhetném mindazt, amit abbahagytam, viszont a családom nélkül nem lenne ugyanaz. Értük jöttem vissza, senki és semmi másért.

Felpattantam. Picit megszédültem, s nem voltam a régi, de nem is kellett szupererő. Újra Daphne Linda Frewer voltam, aki kész volt felvenni újra a puskát a világ ellen. Öldökölni nem szeretnék, még mielőtt valaki nekem támadna, ámde harcra készen voltam. Emberi test, emberi lélek, emberi érzelmek… annyira hiányoztak! Minden hiányzott, ami ehhez a helyhez volt köthető. Azt se bánom, ha nem Ausztráliában élek, hanem itt. Nekem ott jó, ahol a családom van.

Végigrohantam az utcákon. Nem gondolkoztam, egy percig se. Az emlékezetemben élő házhoz futottam, nagy erővel vágtam ki a kiskaput és majdnem kivittem a bejárati ajtót. Sírás hangja ütötte meg a fülemet, s elém tárult az a látvány, amit az égiek látni szerettek volna: az egykori One Direction tagjai egy házban, a gyerekeim, barátaim, mindenki, aki valaha fontos szerepet töltöttek be az életemben.

– Te jó Isten. Ki szórakozik már megint velünk? – nyögött fel Bryn, ahogy meglátott. – Nem, ez egyáltalán nem lehet igaz. Te… halott vagy – bökött felém rémülten.

Hasonlóan reagáltak. Az öt fiú, Lily… egyedül Elena állt fel, intett Tommynak, hogy maradjon ott, ahol van és odalépett elém. Végigmért, kék szemei, amelyeket az apjától örökölt, az én zöld szemeimbe fúródott. Tétovázva nyúlt ki felém, s ahogy megérintette az arcomat és meglátta a halványodó hegeket, zokogásban tört ki, és a nyakamba borult.

Reflexszerűen öleltem vissza. Hiányzott a lányom, el sem lehet mondani, mennyire. Túl hamar csináltam belőle felnőttet, de ő ezeknek ellenére soha nem gyűlölt meg. Ő szeretett, bármi is történt és nem győzök ezért eléggé hálás lenni. Megígértem magamban, hogy az utolsó esélyt kihasználva jobb anyuka leszek, mint eddig.

Ellie elengedett, mégis a közelemben maradt. Így néztem a többiekre, akik még mindig ledöbbenten próbálták feldolgozni, hogy ott vagyok, élek és virulok, miközben elméletileg a föld alatt kéne feküdnöm. A második személy, aki valószínűleg még a halálomat se dolgozta fel, a kisfiam volt, aki valósággal lerohant. Nevetve fogadtam, s úgy szorítottam magamhoz, nehogy összetörjem a kis csontjait.

– Hiányoztál, Mami – szólalt meg kicsit pöszén, őszintén felnevettem.

– Nekem is hiányoztatok – mosolyogtam rá, s karomban tartottam.

Nem figyeltem azt, hogy valaki hozzám lép, ismét. Amikor érzékeltem, hogy valaki a közvetlen közelembe került, nem mertem felnézni. Valahol, mélyen rettegtem attól, hogy Niall áll ott, számon kér vagy valami ilyesmi. Igazából, akinek robbannia kellett volna ebben az esetben, az én voltam és produkáltam is egy Etnaféle előadást, ámde őt nem hallgattam meg… azt hiszem. Jogosan lenne felháborodva, ha a fejemhez vágná, hogy esélyt se adtam a magyarázatra.

Két kar ölelt át, és egy ismerős illat csapott meg. A szívem a torkomba ugrott, úgy néztem fel a kék íriszekbe, amelyek szinte rám nevettek, ahogy a régi szép időkben. A nevetőráncok összefutottak a szemei sarkában, ajkai mosolyra húzódtak, s a fülemhez hajolt:

– Arról nem volt szó, hogy ilyen hamar jön el a Mennyország – suttogta boldogan.

– Ezt még én se sejtettem – mosolyogtam rá, ahogy felé fordultam, Tommy pedig fészkelődni kezdett a karjaim közt. A tekintete szinte követelte, hogy most azonnal Louis-hoz akar menni. Égnek emeltem a szemeimet, újból felé pillantottam. – Újrakezdjük? – kérdeztem halkan.

– Újra – bólintott, majd egy hosszadalmas puszit nyomott az arcomra, ami egy boldog életnek a kezdete volt.

Vége