Huszadik: Összecsapás

Huszadik rész! :)) Én személy szerint már vártam ezt, mivel olyanok benne a cselekmények, hogy kicsit kiélhettem benne magamat. Ráadásul van a végén egy jó kis csavar. Muhahaha.:$ Függővég feeling.:D

Jó olvasást!:)

Tehetetlenül vágódtam neki a legközelebbi szekrénysornak. Próbáltam a lábaimmal és a kezeimmel fékezni a becsapódást, reménytelenül: szisszenve vettem tudomásul a gerincem mentén felkúszó fájdalmat, azonban a fejemet előre hajtottam, nehogy elájuljak akár egy pillanatra is. A hosszú, barna hajam előre hullott, a cipőm talpa csikorgott a parkettán, hosszú, fekete csíkot hagyva maga után. A karom lüktetett, megráztam őket, gondolván, hogy a fájdalom majd ennyitől ki tud belőle repülni. Csalódnom kellett, ámde ez nem az a pillanat volt, mikor Esther elé kellett volna rogynom és kegyelemért kellett volna könyörögnöm. Majd ő megteheti ezt a Szent Angyal előtt, sőt, akár előttem is, mivel rangban még mindig fentebb való vagyok nála.

- Csak ennyire futja tőled? – gúnyolódtam. – Kezdem azt hinni, hogy valójában egy erőtlen kis senki vagy, akinek csak a szája nagy. – Esther felmordult, felém futott. Éppen az utolsó pillanatban tértem ki előle, ő pedig felkenődött oda, ahol még én voltam az előbb. – Mondom. Nyisd ki a szemed! – vigyorogtam rá a bosszús lányra, aki egy dühödt sikoly kíséretében dobta hátra szőke haját, felém fordult és rám szegezte pokoli szempárját.

Álltam a tekintetét, miközben az egyik kezemet óvatosan hátracsúsztattam. Intettem a pontosan hátam mögött álló Eleanornak, hogy itt az idő, most vagy soha. A védencem túlságosan hangos futó léptekkel hagyta el a helyiséget, s még hallani lehetett a bejárati ajtó csapódását. Oldalra billentettem a fejemet és kérdően meredtem rá.

- Nem zavar, hogy éppen most szökött meg Eleanor? Vagy már úgy érzed, hogy elég volt az álnok kígyó szerepéből? – Az alsó ajkába harapott dühében. Éreztem a körülötte tomboló érzelmeket, jelen pillanatban akár egy vasrudat is képes lett volna kettétörni. – Milyen kár. Pedig már réges-rég belefásultál ebbe a szerepbe. Még önmagadat sem kell már megjátszanod. – A bizsergető érzés végigjárta a testemet, felkészülve Esther következő lecsapására.

- Fogd be a pofádat, különben esküszöm, kitépem a nyelvedet! – sziszegte a fogai közt a szőke szépség, majd dühödten hátat fordított nekem és kiigyekezett a szobából. Nem engedhette meg magának, hogy Eleanor megszökjön, hiszen akkor a Szent Angyal a pokolba zárja, mivel felfedte a titkunkat. Engem ez egy cseppet sem érdekelt, csak az, hogy védtelenné vált előttem, hangtalanul kezdtem el rohanni felé. Mikor elég közel jártam hozzá, dobbantottam egyet a lábammal, s ráugrottam Estherre.

Arccal előre esett, de ez előtt még megragadtam az alkalmat, az ujjaim a torkára fonódtak, s szorongatni kezdtem. A démoni angyal alattam nyögve kezdett fuldokolni, s csapkodni. Óvatosan álltam fel róla és fordítottam meg a torkánál fogva. A biztonság kedvéért ráálltam mindkét kezére, s úgy bámultam bele az éjfekete szemekbe, amely teljesen magába szippantotta volna az embert. Régen úgy tartották, hogy a démonok így szívták ki az emberekből a lelket, mivel egyszerre bilincsel le és ragad magával, így tökéletes alkalom nyílik arra, hogy észrevétlenül kiszipolyozzák azt, amiből táplálkoznak.

Rettegett tőlem. Láttam saját magamat a szemei tükröződésében. A saját, zöldessárga szemeim gyilkosan csillogtak, hosszú, kócos hajam pedig előre lógott, azt a hatást keltve, hogy egy félelmet nem ismerő szörnyeteg vagyok. Arcomon az elszántság látszódott, ugyanekkor megvillant emellett egy adag harag és mindent elsöprő vágy. A vágy, miszerint én magam láncoljam le a pokolba ezt a személyt, hogy több szenvedést ne okozzon az embereknek.

- Milyen érzés alattam tanyázni, hm? Ugye, hogy nem valami szívderítő érzés? Remélem, azért tudod, hogy egy rossz mozdulat, s az agyadat el fogja lepni a tiszta fehérség, s kiolvasom minden érzelmedet, egészen az ájulásig. Jaj, csak nem félsz attól, hogy mindent meg fogok tudni rólad? – döntöttem oldalra a fejemet, szánakozó arckifejezést felvéve. – Egyem meg a szívedet. Vajon mit titkolhatsz? Az egyszer biztos, hogy belebuktál a feladatodba, s mérhetetlen keserűség mardos emiatt, de mennyi minden rejtőzhet még ebben a buksiban. Biztos van egy sarok is, amiben én lakom, még emberként. Hadd találjam ki: biztos benne volt a kezed, hogy elraboljanak és megkínozzanak, sőt, még te magad tápláltad belém az ellenséges érzelmeket, mikor csak úgy szótlanul leléptem. Tökre gáz, hogy csak hat évig tartott ki az a löket – csóváltam meg a fejemet, Esther felém köpött. – Mi ez, valami bukott angyali jelbeszéd? Nem levegőért kéne kapkodnod inkább? Mert elég szépen szorongatom azért a légcsövedet – mosolyodtam el gyilkosan.

Mozgolódást hallottam a nappali felől. Érdeklődve kaptam fel a fejemet, s átkoztam Eleanor-t, aki ezek szerint visszatért, ahelyett, hogy olyan gyorsan szublimált volna, ahogy csak tudott. Elégedetlenül morogtam a nem létező bajszom alatt, s éppen visszafordítottam volna a figyelmemet Esther felé, mikor Ő kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, meglendítette a lábát és a gyomorszájamba mélyesztette a térdét.

Hangosan nyögve léptem le a két kezéről, az ujjaim lecsúsztam a torkáról és tehetetlenül szorítottam oda, ahol ért az ütés. Esther villámgyorsan felpattant, még mielőtt ott tartottam volna a fájdalom ködén át, s két kézzel lelökött oda, ahol az előbb még ő feküdt. Képtelen voltam megakadályozni, hogy védjem a fejem hátsó részét, egy hangos koppanás és puffanás kíséretében terültem ki a parkettán. A látásom egy pillanatra teljesen elhomályosult, szorító érzést éreztem a csuklóimnál, annál fogva szétfeszítette a karjaimat. Rátelepedett a lábamra, nem tudtam sehogy se védekezni, csak mentálisan.

- Remélem, nem veszed zokon, hogy közbevágtam a kis akciódba, azonban rühellem, ha valaki olyanokról papol, amit egyáltalán nem ért. Ne felejtsd, én már a tizennyolcadik századtól létezem, azonban te csak egy huszonegyedik századi kis némber vagy, aki azt se tudja, hova köpjön. Angyal vagy, azt értem, mégis ugyanolyan átlagos vagy, mint a többi. Nincs benned semmi érdekes, ez által nem is értem, miért vagy olyan nagyra magaddal. Meg kell hagyni, az eszed a helyén van, logikával is rendelkezel, de attól még te nem leszel a Mindenható – vigyorgott rám. – Nos, hogyan öljelek meg? Fertőzzelek meg a Sötétséggel, s abba pusztulj bele? Égesselek el a Pokol tüzében? Szabadítsalak meg a tündi-bündi kis szárnyaidtól, hogy soha többé ne repülj vissza a Mennyországba, s idelent dögölj meg, mint ember? Hm-hm, mennyi lehetőség… - mosolyodott el. A szemei furán megcsillantak. – Ha nem bánod, nem most döntöm el. Szeretem, ha az áldozatom halálra izgulja magát a halála előtt – hajolt hozzám közelebb. – Most pedig elszórakozom veled egy kicsikét. A többi közel sem volt ennyire harcias, mint te. Ők ilyenkor már rég feladták.

- A többi? – visszhangoztam.

- Miért, szerinted most kezdtem? – kacagott fel hitetlenül. – Ugyan már, egészen a tizenkilencedik századtól kezdve pusztítom a jó angyalok népségét, mert egyszerűen nonszensz, amit hisznek magukról. Tudom, nem képzelnéd el rólam, hogy már lassan több száz éve élek, mert a beszédemből nem szűröd le, mivel hajlamos vagyok a tanulásra. Tudod, tökéletes beolvadás… igaz, te most össze lehetsz zavarodva, azonban elárulok neked valamit. – Közelebb hajolt hozzám. Kerek szemekkel bámultam vissza rá. – Nemrégen, még jó pár évvel ezelőtt a fehér angyalok közé tartoztam. Ahogy több száz évig, tettem a szépet és észrevétlenül öltem meg egy-egy áldozatot. Senki nem vette észre. Viszont itt jött Eleanor szerepe, s belebuktam, és éreztem, itt az idő megmutatni, ki is vagyok én valójában. A Szent Angyal persze nem tehet semmit. Érinthetetlen vagyok számára. Ő túlságosan tiszta, míg én túlságosan is sötét vagyok, éppen ez a poén benne.

- Én viszont meg tudlak ölni – közöltem szemrebbenés nélkül. – Semmi nem akadályoz abban, hogy megérintselek, sőt, még jót is tennék, ha eltűnnél a Föld felszínéről az én kezem által. De tudod mit? Ölj csak meg. Legalább lesz társaságod, miután a szellemem fog kísérteni, beleszállhatok a fejedbe, hogy pusztító kínt okozzak neked, s elérem, hogy te magad kérd az első szembejövőtől, hogy öljön meg. – Esther megcsóválta a fejét, mintha nem hinne nekem. – Nem hiszed el? A te bajod. Én megígértem neked.

- Fogd be a pofádat – villantotta ki a fogait, próbált azzal fenyegetni, hogy megharap. Milyen jó már, hogy nem lehet odafent kapni Tetanusz oltást… erre nem gondolnak? Basszus, itt fekszem egy gonosz bukott alatt, aki éppen azt találgatja, miként nyiffantson ki, s nem képesek megemelni a potrohukat, hogy megmentsenek. Vagy ennyire magamra lennék utalva?

Léptek zaja ütötte meg a fülemet. Kezdetlegesen megfeszültem, azonban rögtön pár másodperccel azután el is lazultam. Úgy tűnt, mintha Esther nem hallaná, hogy közeledik felénk valaki és én nem is vezethetem rá erre. Biztos vagyok benne, hogy ez a nőszemély tökéletesen egyedül van, s az a valaki, aki jön, segíteni fog nekem.

Megeresztettem egy vigyort. A szőkeség rám vicsorított, egy adag morgás kíséretében, az eltorzult vonásaival állatiasnak hatott számomra. Kiveszett belőle a jóság és a maradék emberiség. Ez a lány teljesen odaveszett, elragadta a mindent felemésztő gyűlölet, s ez megfertőzte a lelkét és a testét. Menthetetlen volt.

Egyre közeledett az illető, átkoztam, amiért ilyen nagy zajt csap. A félelemtől hevesen dobogott a szívem, az ereim megteltek adrenalinnal, próbáltam magamat kihúzni Esther teste alól, nem sok sikerrel. Biztosan tartott, s felfigyelve a szabadulási kísérletemre, valósággal odaszegezett a padlóhoz.

A következő pillanatban pedig rám hanyatlott, elvesztve az eszméletét. Ledöbbenve néztem fel a felettünk ácsorgó kócos, szőke hajú lányra, akinek a kék szemei vadságot árasztottak felém. A kezében egy nem éppen könnyű követ tartott, kicsit félve tette le a földre, s meredt rám.

Becky.

Első: Kiindulási pont

A levegő szinte megfagyott köztünk, amint kimondta ezeket a szavakat a Szent Angyal. Farkasszemet néztem vele, miközben az érzelmeim kavarogtak bennem: egyszerre éreztem a mérhetetlen örömöt, hogy láthatom őket, de a kétségbeesésen se tudtam úrrá lenni. Miért pont engem küldenek erre a küldetésre? Hiszen tudhatnák, hogy nagyon sok közöm van ezekhez a srácokhoz! Túlságosan is nagy a lebukás veszélye, aminek súlyos következményei is lehetnek.

Hirtelen sugallta a szívem és az eszem nekem egyszerre, hogy erre nem állok készen. Még nem. Nem tudtam csak úgy lerepülni, felvenni egy másik személy alakját és eljátszani a jóságos Teréz anya szerepét. Másoknál ment, több embert is segítettem már a boldogsághoz, de itt? Az emlékek még mindig bennem élnek, tudom, hogy az önmegtartóztatásom kemény munkába fog kerülni, hiszen minden pillanat ott lesz, hogy végre megrázzam őket: hé, itt vagyok, csak egy másik testben! Ne szomorkodjatok, sokkal jobb így nekem!

– S ha nem fogadom el a munkát? – hallottam saját magam remegő, cérnavékony hangját. Próbáltam sokkal magabiztosabb lenni, főleg így a Főnökkel szemben, de nem ment. A szituáció elvette minden erőmet, amely bennem lakozott, de csak lelkit. Fizikailag még mindig képes voltam átdobni egy embert a termen mindenféle izzadtság nélkül.

A Szent Angyal szemei egy pillanatra kitágultak, mikor meghallotta a kérdésemet. Ritkán találkozott ezek szerint ellenállással, de amint láttam pimasz mosolyát az arcán, tudtam, hogy nem én vagyok az első, aki felteszi neki ezt a kérdést. S abban is biztos voltam, hogy semmi jót nem fog ígérni nekem, ha megszegem az ígéretemet, miszerint a mandátumáig szolgálni fogom őt.

– Nos, Noreen, szerintem tisztában vagy azzal, hogy mi következne be. Szépen elvennénk az erődet, majd társulnál a magatehetetlen népséghez, akik csak a hajukat tépve nézik, hogyan rontják el az életüket a szeretteik. Gondolom, egyáltalán nem szeretnél közéjük tartozni – mondta, a tekintete kegyetlen volt, nagyot kellett nyelnem. Váratlanul vált ijesztővé számomra a helyzet, a mellettem lévő férfi azonban élvezte, hogy szinte remegek az idegtől. – Ahogy látom a reakciódat, így van. Tehát, – csapta össze a kezeit. – mégis mit állsz még itt? Eridj-eridj, nyomás dolgodra! – legyezgetett felém kezeivel.

A férfi erős szorítása a karomon rángatott ki a kábulatomból. Felszisszentem, de a fájdalmas nyögést magamban tartottam, nem akartam örömet okozni azzal, hogy kimutatom a gyengeségemet. Ehelyett az őr csuklójához kaptam, könnyedén lefeszítettem az ujjait a felkaromról, majd az államat felszegve kihúztam magamat, hátat fordítottam és elindultam az ajtó felé.

Lépéseim visszhangoztak a teremben, az őr mellettem hangtalanul lépkedett, amely csodálatra volt méltó, már ami a méretét illeti. Én közel sem tudtam ilyen hangtalanul menni, mindig hatalmas lármát csaptam, amerre csak jártam.

A kilincs felé nyúltam, s már nyitottam is volna ki a hatalmas kovácsoltvas kapuszerűségű ajtót, mikor ismét meghallottam az Úr hangját, azonban sokkal közelebbről, mint azt sejtettem. Nem érzékeltem, ahogy mögém került, ez pedig rettentően bosszantott, tekintettel arra, hogy bármikor kaphatok egy olyan megbízatást, hogy legyek valaki őrangyala. Egy őrangyalnak pedig ébernek és figyelmesnek kell lennie, viszont én, ahogy elnézem, egyik erénnyel sem rendelkeztem, pláne úgy, hogy az érzékeim nagyon kiélesedtek.

– Egy valamiről megfeledkeztem, mivel kérdésed váratlanul ért. – Megmerevedtem, lassan fordultam felé és néztem ismét mélyen a Szent Angyal szemeibe. Ezt a szabályzat szigorúan tiltotta, hallottam, ahogy az Őr lélegzete elakad, valószínűleg az előző farkasszemezésről lemaradt. Már-már védekező pozícióba pördítettem magamat, mikor az Angyal ismét megszólalt: – Michael, ne! Ez a lány még újonc, még nincs tisztában a dolgokkal. Az angyali jelleme se forrt ki igazán.

Felvontam a szemöldökömet, igazán nagy késztetést éreztem magamban arra, hogy ismét megszólaljak, de a józan eszem tiltakozott ez ellen. Attól tartottam, hogy valami olyasmit találok mondani, ami miatt pórul járhatok. A hibázást azonban nem engedhettem meg magamnak, szóval csak csendben vártam.

- Noreen, nyilván te is értesültél a hírekről, miszerint az emberi lények szervezete igazán nehezen viseli el az angyali lelket, így nem kockáztathatjuk meg, hogy a te tested is időközben meghaljon. Éppen ezért drága dolgozóink egyike kifejlesztett egy nyakláncot, amelynek segítségével könnyedén azzá válhatsz, akit meg akarsz személyesíteni. Ezt szeretném neked hivatalos keretek közt átadni – nyújtotta ki a kezét, s egy döglánc szerűség jelent meg a markában. – Azonban nagyon vigyázz rá! Rendkívül fontos és egyedi darab, csak egyetlenegy van belőle…

– S miért pont én kapom? – csúszott ki a számon a kérdés, kicsit gyorsabban szippantottam egyet a levegőből, mint kellett volna, amikor rájöttem, hogy balgaságot kérdeztem, valamint közbevágtam a Szent Angyal beszédébe, amely szintén nem szabad.

– Mert neked most nagyobb szükséged lesz rá, mint hinnéd! – jelentette ki az Úr, odalépett elém. Én engedelmesen lesütöttem a szemeimet, pár másodperc múlva pedig a lánc ott lógott a nyakamon. – Jó utat a Földre, Noreen! – mondta halk hangon, pont úgy, hogy csak én halljam, majd egy hűvös érintést éreztem a kezemen, s a sötétség magába szippantott.

*

Félig lehunyt, félig nyitott szemekkel szippantottam be a számomra csípősnek ható londoni levegőt. Egy cseppet sem változott, legalábbis az én hasonlítási alapom szerint, habár az már évekkel ezelőtt volt, a halálom előtt pár nappal. Azóta nem jártam itt, mivel a küldetéseim leginkább Ausztráliába szóltak, most volt az első alkalom, mikor angyali testtel járok Angliában.

A járda közepén álltam, így kénytelen voltam kinyitni a szemeimet. Több ember is meglökött már, de mivel láttam is, a megrökönyödött tekinteteket is éreztem magamon. Pontosan nem értettem miért, hiszen, ha jól tudom, akkori teljesen emberi külsőm van, nem pedig úgy nézek ki, mint egy UFÓ. Már ha a nyaklánc remekel, ahogy az elvárható.

Lenéztem magamra: először a hosszú lábaim ütöttek szemet. Emberként és angyalként is tömpe magasságú voltam, sosem emelkedtem ki a többiek közül, már ami a magasságot illeti. Ezért is volt furcsa, hogy meglehetősen magasabban tekintettem a környezetemre, de egyáltalán nem bántam.

Oldalra néztem, pont egy kirakat üvegével találtam magamat szemben, kitűnő lehetőséget nyújtva arra, hogy végigmérjem teljes egészében magamat: a lábam csakugyan hosszú volt, a hajam szőkés-barna, pont úgy, mint eredeti énemnek, a szemem színe világító kék, s a bőröm, szokatlanul egy londoni emberhez, napbarnított. A szinte tökéletes lábaimat egy szürke csőfarmer takarta, felül egy fehér ujjatlan topp volt, míg a lábaimon a felsőmhöz passzoló színű Converse.

Converse… az idejét nem tudom már, hogy mikor hordtam magamon utoljára cipőt. Mostanában eléggé elhanyagoltak, már ami a Földön járást illeti, odafent pedig mezítláb kell járni, éppen ezért döbbennek le, mikor a lépteimmel hatalmas zajt csapok az amúgy nyugodt részen. Ebből következtetve Csörtető Noreen a gúnynevem, amivel igyekszem nem foglalkozni, mivel rettentően bosszant.

Egyedüli kiegészítőként csak a nyakláncom volt rajtam, amit félszegen megérintettem. Eddig tökéletesen működött, remélem, nem éppen a küldetésem közepén fog befuccsolni. Azt hiszem, nem igen úszom meg ép bőrrel, ha… lelepleződöm a fiúk előtt.

Muszáj volt egy mély lélegzetet vennem, még mielőtt kitört volna rajtam a pánik. Egyáltalán, semmilyen terv nem volt a fejemben. A Szent Angyal nem éppen a tanácsosztásáról volt híres vagy éppen arról, hogy kidolgozott stratégiával bocsássa szabadon a dolgozóit. Mindent nekünk kellett kitalálnunk. Minden hibánkat, amit elkövettünk, nekünk kellett rendbe hozni. Szinte minden a mi kezünkben volt.

Csupán egyetlen információ birtokában voltam, amit így utólag sugalltak meg nekem a fent lévő angyalok. Csak ezt tudtam használni kiindulási pontnak: a lány, akit most imitálok, Elena Tomlinson legjobb barátnője.

Prológus

Halk kopogás töltötte be a keskeny folyosót, amelyen haladtam egészen a célomig; mellettem két mogorvának tűnő férfi volt, akiknek az arckifejezése is elárulta azt, ami nyilvánvaló volt: gyűlölték ezt a munkát. Habár nekik volt az egyik legjobb pozíciójuk, ha úgy nézzük, mivel most se engem kísértek valójában, hanem azt védelmezték, akihez mentem, mivel belőlem, mint végrehajtó, ezernyi van.

Nagyot sóhajtottam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy miután végleg elhagytam a Földet, válaszút elé kerülök. Mikor feljutottam ide, a Mennyországba, egy angyalnak tűnő ember elém állt, majd nekem szegezte a kérdést: szeretnél-e visszamenni a Földre? A válaszom egyértelműen igen volt. Viszont ekkor még nem sejtettem, hogy ez nem szimpla ugratás, hanem az újabban kapott Sorsomat irányítottam egy másik útra teljesen tudatlanul.

Egyedül csak a lányomra, a fiamra és a férjemre tudtam gondolni. Vissza akartam menni közéjük, vágytam a társaságukra és nem akartam itt ténferegni, majd néha legyinteni, mikor Ellie olyanokat dönt el, hogy mégis melyik egyetemet választja. Gyűlöltem tehetetlen lenni, éppen ezért válaszoltam igennel. Ha van valamilyen módja, akkor szeretnék visszajutni, mert ott akarok lenni élete minden egyes szomorú és boldog percénél. Segíteni akarom őt, minden lehetséges módon, akár sugallatként is.

Ekkor az angyal elvezetett egy helyiségbe, ahol az ujjait a homlokomra helyezte, majd lehunyta szemeit. Még emlékszem, őrültként tekintettem rá, de minden lehetséges verzió megfordult az agyamban, hogy vajon mit művelhet. Talán belenéz az emlékeimbe? Azt nézi meg, mi tartott ennyi ideig? Vagy talán valami abraka-dabra varázslatra készül?

Aztán meghallottam halk motyogását, amely valamely földöntúli nyelven szólt. Nem értettem belőle egy mukkot sem, ahogy nem is értettem azt, ami velem történik. Sosem hittem a misztikumokban, erre voilá, rögtön itt van egy és már bele is rángattak.

– Íme, felhatalmazom e lányt annak képességével, hogy képes bármely ember testébe költözni, hogy végrehajthassa azt, amelyet rá osztott a fenséges Szent Angyal. – Csupán ennyit értettem mindabból, amit beszélt. Viszont nem is volt időm visszakérdezni, már éreztem a forró bizsergető érzést az ujjaim begyénél, ahonnan fokozatosan vándorolt át minden testrészemre, felizzította a bőrömet és szinte lángoltam.

Sikítozni lett volna kedvem, de az alsó ajkamba harapva tűrtem az emésztő lángokként rám törő forró hőséget, amely lassan húzódott csak vissza. Semmim nem égett el, ugyanúgy kaptam levegőt, de mégis másként éreztem magamat: mintha lett volna valami a markomban, ami eddig nem.

– Daphne Frewer, az angyali neved mostantól Noreen. Immáron egyikük vagy azon végrehajtóknak, akik visszatérhetnek a Földre, hogy végrehajtsd azt, amit neked parancsoltak.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, az angyal szavai visszhangoztak a fejemben. Ez az emlék mélyen élt bennem, teljesen megváltoztatott. Még mindig önmagam voltam, de volt felettem valaki, aki könnyedén befolyásolhatta a jellememet. Éppen hozzá igyekszem, a Szent Angyalhoz, akinek a neve ismeretlen. Bárkit kérdeztem, aki körülöttem volt, mindenki azt mondta, hogy talán csak az tudhatja a nevét, aki elnevezte, de az a személy már régen nincs köztük.

– Állj meg itt! – utasított az egyik, én pedig engedelmesen megvetettem a lábaimat, a tekintetemmel követtem a hatalmas férfit, amint az ajtók előtt álló őrökre fittyet hányva beoson a hatalmas terembe. A két törpe magasságú emberke nem rohant utána, csupán akkor vágtak egy gyenge fintort, mikor a férfi kidugta a fejét az ajtó résén és intett a fejével, hogy itt az idő.

Csendesen lépkedtem be, igyekeztem nem elámulni a pompán, amely hirtelen vett körül engem. Egyedül csak az előttem álló személyre figyeltem, akit az illendő módon köszöntöttem, majd vártam, hogy megszólaljon. De csak nézett rám, meredt szemekkel, mintha valami érdekességet látott volna rajtam.

– Noreen, te igazán különleges vagy, még a végrehajtó angyalok közt is – szólalt meg végül, a hangja lágy basszusként hatott. – Éppen ezért választottalak erre a feladatra. – Felállt és lassan elém lépett. A férfi mellettem megfeszült, attól tartott, hogy túlságosan is veszélyes vagyok az Úrra. – A feladatod a következő: egyengesd el Harry Styles, Louis Tomlinson, Niall Horan, Zayn Malik és Liam Payne életét, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.