Első: Kiindulási pont

A levegő szinte megfagyott köztünk, amint kimondta ezeket a szavakat a Szent Angyal. Farkasszemet néztem vele, miközben az érzelmeim kavarogtak bennem: egyszerre éreztem a mérhetetlen örömöt, hogy láthatom őket, de a kétségbeesésen se tudtam úrrá lenni. Miért pont engem küldenek erre a küldetésre? Hiszen tudhatnák, hogy nagyon sok közöm van ezekhez a srácokhoz! Túlságosan is nagy a lebukás veszélye, aminek súlyos következményei is lehetnek.

Hirtelen sugallta a szívem és az eszem nekem egyszerre, hogy erre nem állok készen. Még nem. Nem tudtam csak úgy lerepülni, felvenni egy másik személy alakját és eljátszani a jóságos Teréz anya szerepét. Másoknál ment, több embert is segítettem már a boldogsághoz, de itt? Az emlékek még mindig bennem élnek, tudom, hogy az önmegtartóztatásom kemény munkába fog kerülni, hiszen minden pillanat ott lesz, hogy végre megrázzam őket: hé, itt vagyok, csak egy másik testben! Ne szomorkodjatok, sokkal jobb így nekem!

– S ha nem fogadom el a munkát? – hallottam saját magam remegő, cérnavékony hangját. Próbáltam sokkal magabiztosabb lenni, főleg így a Főnökkel szemben, de nem ment. A szituáció elvette minden erőmet, amely bennem lakozott, de csak lelkit. Fizikailag még mindig képes voltam átdobni egy embert a termen mindenféle izzadtság nélkül.

A Szent Angyal szemei egy pillanatra kitágultak, mikor meghallotta a kérdésemet. Ritkán találkozott ezek szerint ellenállással, de amint láttam pimasz mosolyát az arcán, tudtam, hogy nem én vagyok az első, aki felteszi neki ezt a kérdést. S abban is biztos voltam, hogy semmi jót nem fog ígérni nekem, ha megszegem az ígéretemet, miszerint a mandátumáig szolgálni fogom őt.

– Nos, Noreen, szerintem tisztában vagy azzal, hogy mi következne be. Szépen elvennénk az erődet, majd társulnál a magatehetetlen népséghez, akik csak a hajukat tépve nézik, hogyan rontják el az életüket a szeretteik. Gondolom, egyáltalán nem szeretnél közéjük tartozni – mondta, a tekintete kegyetlen volt, nagyot kellett nyelnem. Váratlanul vált ijesztővé számomra a helyzet, a mellettem lévő férfi azonban élvezte, hogy szinte remegek az idegtől. – Ahogy látom a reakciódat, így van. Tehát, – csapta össze a kezeit. – mégis mit állsz még itt? Eridj-eridj, nyomás dolgodra! – legyezgetett felém kezeivel.

A férfi erős szorítása a karomon rángatott ki a kábulatomból. Felszisszentem, de a fájdalmas nyögést magamban tartottam, nem akartam örömet okozni azzal, hogy kimutatom a gyengeségemet. Ehelyett az őr csuklójához kaptam, könnyedén lefeszítettem az ujjait a felkaromról, majd az államat felszegve kihúztam magamat, hátat fordítottam és elindultam az ajtó felé.

Lépéseim visszhangoztak a teremben, az őr mellettem hangtalanul lépkedett, amely csodálatra volt méltó, már ami a méretét illeti. Én közel sem tudtam ilyen hangtalanul menni, mindig hatalmas lármát csaptam, amerre csak jártam.

A kilincs felé nyúltam, s már nyitottam is volna ki a hatalmas kovácsoltvas kapuszerűségű ajtót, mikor ismét meghallottam az Úr hangját, azonban sokkal közelebbről, mint azt sejtettem. Nem érzékeltem, ahogy mögém került, ez pedig rettentően bosszantott, tekintettel arra, hogy bármikor kaphatok egy olyan megbízatást, hogy legyek valaki őrangyala. Egy őrangyalnak pedig ébernek és figyelmesnek kell lennie, viszont én, ahogy elnézem, egyik erénnyel sem rendelkeztem, pláne úgy, hogy az érzékeim nagyon kiélesedtek.

– Egy valamiről megfeledkeztem, mivel kérdésed váratlanul ért. – Megmerevedtem, lassan fordultam felé és néztem ismét mélyen a Szent Angyal szemeibe. Ezt a szabályzat szigorúan tiltotta, hallottam, ahogy az Őr lélegzete elakad, valószínűleg az előző farkasszemezésről lemaradt. Már-már védekező pozícióba pördítettem magamat, mikor az Angyal ismét megszólalt: – Michael, ne! Ez a lány még újonc, még nincs tisztában a dolgokkal. Az angyali jelleme se forrt ki igazán.

Felvontam a szemöldökömet, igazán nagy késztetést éreztem magamban arra, hogy ismét megszólaljak, de a józan eszem tiltakozott ez ellen. Attól tartottam, hogy valami olyasmit találok mondani, ami miatt pórul járhatok. A hibázást azonban nem engedhettem meg magamnak, szóval csak csendben vártam.

- Noreen, nyilván te is értesültél a hírekről, miszerint az emberi lények szervezete igazán nehezen viseli el az angyali lelket, így nem kockáztathatjuk meg, hogy a te tested is időközben meghaljon. Éppen ezért drága dolgozóink egyike kifejlesztett egy nyakláncot, amelynek segítségével könnyedén azzá válhatsz, akit meg akarsz személyesíteni. Ezt szeretném neked hivatalos keretek közt átadni – nyújtotta ki a kezét, s egy döglánc szerűség jelent meg a markában. – Azonban nagyon vigyázz rá! Rendkívül fontos és egyedi darab, csak egyetlenegy van belőle…

– S miért pont én kapom? – csúszott ki a számon a kérdés, kicsit gyorsabban szippantottam egyet a levegőből, mint kellett volna, amikor rájöttem, hogy balgaságot kérdeztem, valamint közbevágtam a Szent Angyal beszédébe, amely szintén nem szabad.

– Mert neked most nagyobb szükséged lesz rá, mint hinnéd! – jelentette ki az Úr, odalépett elém. Én engedelmesen lesütöttem a szemeimet, pár másodperc múlva pedig a lánc ott lógott a nyakamon. – Jó utat a Földre, Noreen! – mondta halk hangon, pont úgy, hogy csak én halljam, majd egy hűvös érintést éreztem a kezemen, s a sötétség magába szippantott.

*

Félig lehunyt, félig nyitott szemekkel szippantottam be a számomra csípősnek ható londoni levegőt. Egy cseppet sem változott, legalábbis az én hasonlítási alapom szerint, habár az már évekkel ezelőtt volt, a halálom előtt pár nappal. Azóta nem jártam itt, mivel a küldetéseim leginkább Ausztráliába szóltak, most volt az első alkalom, mikor angyali testtel járok Angliában.

A járda közepén álltam, így kénytelen voltam kinyitni a szemeimet. Több ember is meglökött már, de mivel láttam is, a megrökönyödött tekinteteket is éreztem magamon. Pontosan nem értettem miért, hiszen, ha jól tudom, akkori teljesen emberi külsőm van, nem pedig úgy nézek ki, mint egy UFÓ. Már ha a nyaklánc remekel, ahogy az elvárható.

Lenéztem magamra: először a hosszú lábaim ütöttek szemet. Emberként és angyalként is tömpe magasságú voltam, sosem emelkedtem ki a többiek közül, már ami a magasságot illeti. Ezért is volt furcsa, hogy meglehetősen magasabban tekintettem a környezetemre, de egyáltalán nem bántam.

Oldalra néztem, pont egy kirakat üvegével találtam magamat szemben, kitűnő lehetőséget nyújtva arra, hogy végigmérjem teljes egészében magamat: a lábam csakugyan hosszú volt, a hajam szőkés-barna, pont úgy, mint eredeti énemnek, a szemem színe világító kék, s a bőröm, szokatlanul egy londoni emberhez, napbarnított. A szinte tökéletes lábaimat egy szürke csőfarmer takarta, felül egy fehér ujjatlan topp volt, míg a lábaimon a felsőmhöz passzoló színű Converse.

Converse… az idejét nem tudom már, hogy mikor hordtam magamon utoljára cipőt. Mostanában eléggé elhanyagoltak, már ami a Földön járást illeti, odafent pedig mezítláb kell járni, éppen ezért döbbennek le, mikor a lépteimmel hatalmas zajt csapok az amúgy nyugodt részen. Ebből következtetve Csörtető Noreen a gúnynevem, amivel igyekszem nem foglalkozni, mivel rettentően bosszant.

Egyedüli kiegészítőként csak a nyakláncom volt rajtam, amit félszegen megérintettem. Eddig tökéletesen működött, remélem, nem éppen a küldetésem közepén fog befuccsolni. Azt hiszem, nem igen úszom meg ép bőrrel, ha… lelepleződöm a fiúk előtt.

Muszáj volt egy mély lélegzetet vennem, még mielőtt kitört volna rajtam a pánik. Egyáltalán, semmilyen terv nem volt a fejemben. A Szent Angyal nem éppen a tanácsosztásáról volt híres vagy éppen arról, hogy kidolgozott stratégiával bocsássa szabadon a dolgozóit. Mindent nekünk kellett kitalálnunk. Minden hibánkat, amit elkövettünk, nekünk kellett rendbe hozni. Szinte minden a mi kezünkben volt.

Csupán egyetlen információ birtokában voltam, amit így utólag sugalltak meg nekem a fent lévő angyalok. Csak ezt tudtam használni kiindulási pontnak: a lány, akit most imitálok, Elena Tomlinson legjobb barátnője.