Huszonegyedik: Halhatatlan angyal

Nem tudom, pontosan ki volt jobban lesokkolva: én vagy esetleg a felém tornyosuló szőkeség, akinek láttán összezsugorodott a gyomrom, s emlékképekként rémlettek fel előttem kínzásának minden egyes másodperce. Pontosan ugyanúgy, mint mikor halandó voltam és rémálmokként gyötörtek ezek a pillanatok, s akárhányszor felébredtem, éreztem a fájdalmat, mint akkor és rettegtem, hogy ez újra megtörténhet. Most pedig, tessék. Egy nálam hatalmasabb gonosz lény, Esther, meg akart ölni, erre Becky feltűnik, mint derült égből villámcsapás és csak úgy megmenti az életemet.

Azonban benne is küzdöttek az emlékek, nem csak bennem. Ajkai résnyire nyíltak el, szikrázó kék szemei hitetlenségről tettek tanúbizonyságot. Láttam, ahogy megremeg a keze, az arcán végigfut egy grimasz, mely elárulta félelmét, hiszen nekem elméletileg halottnak kéne lennem és a föld alatt kéne a kukacokkal társalognom nem éppen hosszú nyúlt életemről, ami azért, valljuk be, eléggé izgalmas volt, még ha nem is fenékig tejfelként éltem meg minden egyes kalandot.

Abban is biztos vagyok, hogy félelmetesnek látott. Melyik ember ne rémülne meg egy olyan erős kisugárzású, kicsit dühös angyaltól, mint én? Oké, ez nem egoizmus, de azért mégis. A föld alatt kéne nyugodnom, sehol sincsenek a hegeim, olyan vagyok, mint újkoromban, mert Perwollal mostak… na. Lényeg a lényeg, elértem egy bizonyos hatást, ami nem biztos, hogy pozitív, főleg a kinézetem miatt.

Feltápászkodtam pillanatok alatt, hagytam, hogy egy pillanatra elöntsön az angyali energia, amit eddig visszafogtam. Végigjárta minden egyes porcikámat, kifejtette gyógyító hatását, így alig pár másodperc múlva nem éreztem se a hideget, se a meleget és a fájdalom, ami ért, az is csak a múlté volt. Igaz, badarság volt kiengedni ezt a fajta erőmet pont Becky előtt, de azt hiszem, ezek után már a legdurvább dolog se tudná sokkolni.

– Akarom én tudni, hogy kerültél ide? – szólalt meg remegő hangon. Bátorsága ellenére remegett, akár a nyárfalevél, éreztem a tartását velem szemben. Sikoltva menekült volna előlem, ha nem tudná, mi is vagyok valójában és azzal is tisztában volt, hogy nem bánthatok embereket. Kivéve, ha olyan bestiává akarok változni, mint Esther.

Megráztam a fejemet, úgy döntöttem, nem avatom bele a küldetésembe. Ezzel egyedül kell megbirkóznom és nem hinném, hogy a Szent Angyal tárt karokkal fogadna, ha kiderülne, hogy embereket is belevontam a dologba. Habár, így sem lesz túlságosan boldog, mivel több ember előtt is megmutatkoztam valódi mivoltomban, ámde más választásom nem volt. Louis-t csak így menthettem meg, így visszaadhattam a lányomnak az apját, aki többé nem fog magába zuhanni. Most esélyem se volt, mivel Esther erősebb volt nálam, s erőszakkal vette el a nyakláncomat, ami engem illet.

– Maradjunk annyiban, hogy kösz a segítséget – néztem egy hamis mosoly kíséretében a szemeibe, majd a cipőm orrával megböktem Esther eszméletlen testét, amely kiterült a padlón. Nem mozdult, így átfordította a hátára, lehajoltam és levettem róla a nyakláncot, ami az én tulajdonomat képezte jelen pillanatban. Zsebre vágtam csupán, mert nem akartam az előttem álló szőkeséget még inkább az őrületbe kergetni, mondjuk, megérdemelte volna azok után, amit tett. – Amúgy ki hívott ide? – kérdeztem felnézve rá, ugyanis kételkedtem abban, hogy csak úgy erre járt és véletlenszerűen segít rajtam.

– Eleanor. Sikoltozva követelte, hogy segítsek a hirtelen megjelent őrangyalnak. Onnantól kezdve sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a dologban, ugyanis róla már régebben tudtam, mint hitte volna. Csak éppen az marad rejtély számára, hogy ő magát buktatta le, miközben azt hitte, hogy kutakodtam utána – magyarázta, az állával Esther felé bökött. – Amúgy Frewer, tényleg őrzőnek csaptál fel? Nehezen tudom rólad elhinni – mért végig becsmérlően, és igen, a régi Rebecca Wright, akit hiányoltam, megérkezett. Pontosabban annyira nem hiányzott.

– Mindjárt mesélek, csak kerüljünk távolabb tőle. A hideg kiráz, ha ránézek – intettem a kezeimmel, kapva az alkalmon gyorsan elhagytam a helyiséget, ahol az eszméletlen gonosz feküdt. Halni nem halt meg, mivel mindannyian halhatatlanok vagyunk egy bizonyos határig, őt pedig a sötét mágia tartotta életben, ez pedig létezett ebben a világban is. Engem a tisztaság leng körül, ami fogyatkozóban van ezen a Földön, így veszélyben voltam. Mondhatni, hogy felkerülhettem volna a veszélyeztetett fajok listájára, ha állatszámba veszik az angyalokat. – Tehát – mondtam sétálás közben, nagy lazán kitártam a bejárati ajtót és kitessékeltem az utcára. Ő nem kicsit lepődött meg, mikor látta, hogy felvállalom önmagamat és kilépek utána mindenféle varázslat nélkül a járdára. Na, igen. Ha már szabályt szegünk, akkor élvezzük ki a dolgot. – nem vagyok őrangyal. Az csak szeretne lenni mindenki odafent. Maradjunk annyiban, hogy az én szakmám a végrehajtó angyalság. Nem valami fényes munka, de jobb, mint a semmi, tekintettel arra, hogy rugalmas munkaidő, emberekkel foglalkozok és nincsen honvágyam, ha éppen fent vagyok – magyaráztam neki lelkesen zsebre dugott kezekkel, Becky bólintott egyet.

– De, ha… jól végzed a munkád, akkor lehetnél az? – nézett rám hatalmas szemekkel. Nagyot nyeltem. Most miért is fecsegem ki neki az angyalok titkát? Megőrültem én?! Az összes életemet elveszik, ha így folytatom tovább! Nem mondhatom el neki, különben a nagyobbnál még nagyobb bajba kerülök, s nem hinném, hogy kegyesek lesznek hozzám odafent. Nem mintha ők törnék magukat, hogy vigyázzanak rám, de mindegy. Minden szabályszegésnek van határa… Daphne, Noreen, akárki is vagyok én, legyél jó kislány…

– Ha nagyon akarok, igen. Viszont nagyon kemény meló. Éjjel-nappal felügyelet, és elég egy rossz lépés, s a védenced feldobta a mancsát. Nem szívesen lennék az emberek Őrzője. Körülbelül olyan, mintha önként jelentkeznél meghalni más keze által – fecsegtem továbbra is ész nélkül, legbelül egy vasdoronggal vertem a fejemet, miszerint nem lehetek ennyire idióta.

Daphne Linda Frewer, avagy Noreen, mint angyal! Szedd össze magadat, különben megnézheted saját magadat! Nem igaz, hogy nem tudok magamon uralkodni! Az tény, hogy lassan beleveszek, mivel nincs kivel erről beszélnem és ebbe a titokba hamarosan bele fogok rokkanni, ámde nem beszélhetek erről az első jött-mentnek, aki ráadásul egykoron az életemre tört! Lehet, hogy megváltozott, mert ha akart volna, az ominózus eset után tízmilliószor megtámadhatott volna, viszont soha nem tudni, melyik oldalnak dolgozik. Mert az tény, hogy megmentett, de az is lehet, hogy csupán információ reményében nem hagyta, hogy a Pokolban égjek el, akár egy darab benzines rongy. Nem mintha szükségem lenne emberi segítségre… s mióta kicsinylem én le az embereket? Nekem elment az eszem?

Nem szólaltam meg többet, ahogy ő sem, csak céltalanul mentünk előre a tömegben, s senki nem figyelt ránk. Senki nem sikoltott fel, hogy jé, engem ismer. Senki, az égvilágon senki. Olyan érzésem volt, mintha egy csendes helyre cseppentünk volna, ahol senki nem tudja, ki kicsoda.

Hamarosan ismerős helyszínre érkeztünk. Tudtam, hogy már jártam itt valamikor, viszont mintha az emlék kiveszett volna a fejemből. Ismerős volt a szél járása, az illatok, a fák, a lombok levelei, a házak… minden. Elcsodálkozva néztem mindent, ami új, mégis ismerős volt a szememnek, egészen addig, míg meg nem torpantunk egy még ismerősebb ház előtt.

Ökölbe szorult a kezem, némán követtem Beckyt. Azt szerette volna, ha követem be a házba, hogy aztán beszélgessünk egy kicsit. Nem tudom, miről, mindenesetre felkeltette a kíváncsiságomat és követtem be, egyenesen a lakásba, ahol egy illat csapott meg, melynek hatására ösztönösen hunytam le a szemeimet, annyira megbódított.

– Hazajöttem! – kiáltotta el magát Becky, hidegrázás futott végig rajtam. Visszatért az emberi énem. Az agyam tudta, hol járok, melyik padlón állok és ez kinek a tulajdonában van. – Édesem, egyben van még a lakás és Eleanor?

– Hát, azt hiszem, igen – jött a válasz, lépteket hallottam, s a parkettának a csikorgását.

Nem sokkal később felbukkant egy szőkés-barna üstök, hozzátartozó eszméletlenül szép kék íriszekkel. Szenvtelenül néztem rá, uraltam a vonásaimat, míg éreztem, hogy a fájdalom eddig soha nem érzékelt mértékkel önt el, s lassan egy jeges folyondár tekeredik a szívem köré és fojtogatni kezd. Kétségbeesett lettem, s reménytelenül hinni akartam, hogy csak álmodom.

Viszont ezek nem az én érzéseim voltak. Hanem az előttem álló, képzeletben szakadék szélén egyensúlyozó Niall Horané, aki meglátott igazi valómban. Halhatatlan angyalként, érzések nélkül.