Huszadik: Összecsapás

Huszadik rész! :)) Én személy szerint már vártam ezt, mivel olyanok benne a cselekmények, hogy kicsit kiélhettem benne magamat. Ráadásul van a végén egy jó kis csavar. Muhahaha.:$ Függővég feeling.:D

Jó olvasást!:)

Tehetetlenül vágódtam neki a legközelebbi szekrénysornak. Próbáltam a lábaimmal és a kezeimmel fékezni a becsapódást, reménytelenül: szisszenve vettem tudomásul a gerincem mentén felkúszó fájdalmat, azonban a fejemet előre hajtottam, nehogy elájuljak akár egy pillanatra is. A hosszú, barna hajam előre hullott, a cipőm talpa csikorgott a parkettán, hosszú, fekete csíkot hagyva maga után. A karom lüktetett, megráztam őket, gondolván, hogy a fájdalom majd ennyitől ki tud belőle repülni. Csalódnom kellett, ámde ez nem az a pillanat volt, mikor Esther elé kellett volna rogynom és kegyelemért kellett volna könyörögnöm. Majd ő megteheti ezt a Szent Angyal előtt, sőt, akár előttem is, mivel rangban még mindig fentebb való vagyok nála.

- Csak ennyire futja tőled? – gúnyolódtam. – Kezdem azt hinni, hogy valójában egy erőtlen kis senki vagy, akinek csak a szája nagy. – Esther felmordult, felém futott. Éppen az utolsó pillanatban tértem ki előle, ő pedig felkenődött oda, ahol még én voltam az előbb. – Mondom. Nyisd ki a szemed! – vigyorogtam rá a bosszús lányra, aki egy dühödt sikoly kíséretében dobta hátra szőke haját, felém fordult és rám szegezte pokoli szempárját.

Álltam a tekintetét, miközben az egyik kezemet óvatosan hátracsúsztattam. Intettem a pontosan hátam mögött álló Eleanornak, hogy itt az idő, most vagy soha. A védencem túlságosan hangos futó léptekkel hagyta el a helyiséget, s még hallani lehetett a bejárati ajtó csapódását. Oldalra billentettem a fejemet és kérdően meredtem rá.

- Nem zavar, hogy éppen most szökött meg Eleanor? Vagy már úgy érzed, hogy elég volt az álnok kígyó szerepéből? – Az alsó ajkába harapott dühében. Éreztem a körülötte tomboló érzelmeket, jelen pillanatban akár egy vasrudat is képes lett volna kettétörni. – Milyen kár. Pedig már réges-rég belefásultál ebbe a szerepbe. Még önmagadat sem kell már megjátszanod. – A bizsergető érzés végigjárta a testemet, felkészülve Esther következő lecsapására.

- Fogd be a pofádat, különben esküszöm, kitépem a nyelvedet! – sziszegte a fogai közt a szőke szépség, majd dühödten hátat fordított nekem és kiigyekezett a szobából. Nem engedhette meg magának, hogy Eleanor megszökjön, hiszen akkor a Szent Angyal a pokolba zárja, mivel felfedte a titkunkat. Engem ez egy cseppet sem érdekelt, csak az, hogy védtelenné vált előttem, hangtalanul kezdtem el rohanni felé. Mikor elég közel jártam hozzá, dobbantottam egyet a lábammal, s ráugrottam Estherre.

Arccal előre esett, de ez előtt még megragadtam az alkalmat, az ujjaim a torkára fonódtak, s szorongatni kezdtem. A démoni angyal alattam nyögve kezdett fuldokolni, s csapkodni. Óvatosan álltam fel róla és fordítottam meg a torkánál fogva. A biztonság kedvéért ráálltam mindkét kezére, s úgy bámultam bele az éjfekete szemekbe, amely teljesen magába szippantotta volna az embert. Régen úgy tartották, hogy a démonok így szívták ki az emberekből a lelket, mivel egyszerre bilincsel le és ragad magával, így tökéletes alkalom nyílik arra, hogy észrevétlenül kiszipolyozzák azt, amiből táplálkoznak.

Rettegett tőlem. Láttam saját magamat a szemei tükröződésében. A saját, zöldessárga szemeim gyilkosan csillogtak, hosszú, kócos hajam pedig előre lógott, azt a hatást keltve, hogy egy félelmet nem ismerő szörnyeteg vagyok. Arcomon az elszántság látszódott, ugyanekkor megvillant emellett egy adag harag és mindent elsöprő vágy. A vágy, miszerint én magam láncoljam le a pokolba ezt a személyt, hogy több szenvedést ne okozzon az embereknek.

- Milyen érzés alattam tanyázni, hm? Ugye, hogy nem valami szívderítő érzés? Remélem, azért tudod, hogy egy rossz mozdulat, s az agyadat el fogja lepni a tiszta fehérség, s kiolvasom minden érzelmedet, egészen az ájulásig. Jaj, csak nem félsz attól, hogy mindent meg fogok tudni rólad? – döntöttem oldalra a fejemet, szánakozó arckifejezést felvéve. – Egyem meg a szívedet. Vajon mit titkolhatsz? Az egyszer biztos, hogy belebuktál a feladatodba, s mérhetetlen keserűség mardos emiatt, de mennyi minden rejtőzhet még ebben a buksiban. Biztos van egy sarok is, amiben én lakom, még emberként. Hadd találjam ki: biztos benne volt a kezed, hogy elraboljanak és megkínozzanak, sőt, még te magad tápláltad belém az ellenséges érzelmeket, mikor csak úgy szótlanul leléptem. Tökre gáz, hogy csak hat évig tartott ki az a löket – csóváltam meg a fejemet, Esther felém köpött. – Mi ez, valami bukott angyali jelbeszéd? Nem levegőért kéne kapkodnod inkább? Mert elég szépen szorongatom azért a légcsövedet – mosolyodtam el gyilkosan.

Mozgolódást hallottam a nappali felől. Érdeklődve kaptam fel a fejemet, s átkoztam Eleanor-t, aki ezek szerint visszatért, ahelyett, hogy olyan gyorsan szublimált volna, ahogy csak tudott. Elégedetlenül morogtam a nem létező bajszom alatt, s éppen visszafordítottam volna a figyelmemet Esther felé, mikor Ő kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, meglendítette a lábát és a gyomorszájamba mélyesztette a térdét.

Hangosan nyögve léptem le a két kezéről, az ujjaim lecsúsztam a torkáról és tehetetlenül szorítottam oda, ahol ért az ütés. Esther villámgyorsan felpattant, még mielőtt ott tartottam volna a fájdalom ködén át, s két kézzel lelökött oda, ahol az előbb még ő feküdt. Képtelen voltam megakadályozni, hogy védjem a fejem hátsó részét, egy hangos koppanás és puffanás kíséretében terültem ki a parkettán. A látásom egy pillanatra teljesen elhomályosult, szorító érzést éreztem a csuklóimnál, annál fogva szétfeszítette a karjaimat. Rátelepedett a lábamra, nem tudtam sehogy se védekezni, csak mentálisan.

- Remélem, nem veszed zokon, hogy közbevágtam a kis akciódba, azonban rühellem, ha valaki olyanokról papol, amit egyáltalán nem ért. Ne felejtsd, én már a tizennyolcadik századtól létezem, azonban te csak egy huszonegyedik századi kis némber vagy, aki azt se tudja, hova köpjön. Angyal vagy, azt értem, mégis ugyanolyan átlagos vagy, mint a többi. Nincs benned semmi érdekes, ez által nem is értem, miért vagy olyan nagyra magaddal. Meg kell hagyni, az eszed a helyén van, logikával is rendelkezel, de attól még te nem leszel a Mindenható – vigyorgott rám. – Nos, hogyan öljelek meg? Fertőzzelek meg a Sötétséggel, s abba pusztulj bele? Égesselek el a Pokol tüzében? Szabadítsalak meg a tündi-bündi kis szárnyaidtól, hogy soha többé ne repülj vissza a Mennyországba, s idelent dögölj meg, mint ember? Hm-hm, mennyi lehetőség… - mosolyodott el. A szemei furán megcsillantak. – Ha nem bánod, nem most döntöm el. Szeretem, ha az áldozatom halálra izgulja magát a halála előtt – hajolt hozzám közelebb. – Most pedig elszórakozom veled egy kicsikét. A többi közel sem volt ennyire harcias, mint te. Ők ilyenkor már rég feladták.

- A többi? – visszhangoztam.

- Miért, szerinted most kezdtem? – kacagott fel hitetlenül. – Ugyan már, egészen a tizenkilencedik századtól kezdve pusztítom a jó angyalok népségét, mert egyszerűen nonszensz, amit hisznek magukról. Tudom, nem képzelnéd el rólam, hogy már lassan több száz éve élek, mert a beszédemből nem szűröd le, mivel hajlamos vagyok a tanulásra. Tudod, tökéletes beolvadás… igaz, te most össze lehetsz zavarodva, azonban elárulok neked valamit. – Közelebb hajolt hozzám. Kerek szemekkel bámultam vissza rá. – Nemrégen, még jó pár évvel ezelőtt a fehér angyalok közé tartoztam. Ahogy több száz évig, tettem a szépet és észrevétlenül öltem meg egy-egy áldozatot. Senki nem vette észre. Viszont itt jött Eleanor szerepe, s belebuktam, és éreztem, itt az idő megmutatni, ki is vagyok én valójában. A Szent Angyal persze nem tehet semmit. Érinthetetlen vagyok számára. Ő túlságosan tiszta, míg én túlságosan is sötét vagyok, éppen ez a poén benne.

- Én viszont meg tudlak ölni – közöltem szemrebbenés nélkül. – Semmi nem akadályoz abban, hogy megérintselek, sőt, még jót is tennék, ha eltűnnél a Föld felszínéről az én kezem által. De tudod mit? Ölj csak meg. Legalább lesz társaságod, miután a szellemem fog kísérteni, beleszállhatok a fejedbe, hogy pusztító kínt okozzak neked, s elérem, hogy te magad kérd az első szembejövőtől, hogy öljön meg. – Esther megcsóválta a fejét, mintha nem hinne nekem. – Nem hiszed el? A te bajod. Én megígértem neked.

- Fogd be a pofádat – villantotta ki a fogait, próbált azzal fenyegetni, hogy megharap. Milyen jó már, hogy nem lehet odafent kapni Tetanusz oltást… erre nem gondolnak? Basszus, itt fekszem egy gonosz bukott alatt, aki éppen azt találgatja, miként nyiffantson ki, s nem képesek megemelni a potrohukat, hogy megmentsenek. Vagy ennyire magamra lennék utalva?

Léptek zaja ütötte meg a fülemet. Kezdetlegesen megfeszültem, azonban rögtön pár másodperccel azután el is lazultam. Úgy tűnt, mintha Esther nem hallaná, hogy közeledik felénk valaki és én nem is vezethetem rá erre. Biztos vagyok benne, hogy ez a nőszemély tökéletesen egyedül van, s az a valaki, aki jön, segíteni fog nekem.

Megeresztettem egy vigyort. A szőkeség rám vicsorított, egy adag morgás kíséretében, az eltorzult vonásaival állatiasnak hatott számomra. Kiveszett belőle a jóság és a maradék emberiség. Ez a lány teljesen odaveszett, elragadta a mindent felemésztő gyűlölet, s ez megfertőzte a lelkét és a testét. Menthetetlen volt.

Egyre közeledett az illető, átkoztam, amiért ilyen nagy zajt csap. A félelemtől hevesen dobogott a szívem, az ereim megteltek adrenalinnal, próbáltam magamat kihúzni Esther teste alól, nem sok sikerrel. Biztosan tartott, s felfigyelve a szabadulási kísérletemre, valósággal odaszegezett a padlóhoz.

A következő pillanatban pedig rám hanyatlott, elvesztve az eszméletét. Ledöbbenve néztem fel a felettünk ácsorgó kócos, szőke hajú lányra, akinek a kék szemei vadságot árasztottak felém. A kezében egy nem éppen könnyű követ tartott, kicsit félve tette le a földre, s meredt rám.

Becky.